Egy munkahelyen a kollégák együtt járnak ebédelni. Mielőtt indulnak, ki-ki szól annak, aki a közelében van, de szinte szólni sem kell, mert ha látják, hogy valaki készülődik, akkor tudják: ebédidő van. Az egyik munkatárs azonban nagyon érzékeny arra, hogy a kollégái időben szólnak-e neki, és nagyon megsértődik, ha ezt valaki elfelejti. Az egyik alkalommal az a kolléga, aki egyébként mindig hívja, egy váratlan telefonhívás miatt elfelejt neki szólni. Őt váratlanul elborítja az az érzés, hogy ’ezt direkt csinálta’, ’mindig csak kötelességből hív’, ’így akart megalázni’, ’mindig csak velem csinálják ezt’. Megbántva, kiközösítve érzi magát, és a közös ebéd helyett sértődötten a helyén marad. Vajon ki gondol arra, hogy ennek a viselkedésnek a hátterében gyerekkori traumák állnak? Egy kisgyermeknek azok az élményei, amikor például sírni hagyták őt, amikor nem figyeltek rá, amikor a testvérei és az édesapja együtt játszottak, de neki nem szóltak. Ez a felnőttkori helyzet olyan gyerekkori fájdalmas érzéseket hív elő benne, hogy ’én nem vagyok fontos”, ’rám senki sem kíváncsi’, ’engem nem lehet szeretni’, ’engem mindenből kihagynak’. Ha a gyerekkori traumákat nem ismerjük fel és nem kezeljük, akkor állandóan velünk vannak, elrontanak meghitt, önfeledt perceket, meggátolnak minket abban, hogy az életünket gazdagító élményeket szerezzünk.

Dr. Berentés Éva