Sajnos generációkon keresztül arra nevelték a gyerekeket, hogy nyomják el az érzéseiket, lehetőleg ne is beszéljenek róluk. Így aztán eljutottunk oda, hogy nem csak beszélni nehéz az érzésekről, de sokan nem is igazán tudják, hogy mit éreznek; megfogalmazni, nevükön nevezni őket pláne nem tudják. Pedig az érzéseink a legtisztább iránytűk, ha figyelünk rájuk. De olyan szinten nem is akarunk figyelni, hogy amikor elönt a fáradtság érzése, sokan a kávét, energiaitalt választják, ahelyett, hogy pihennének. Igen, a fáradtság nem mindig pihenőidőben érkezik. Mert amikor meg pihenni lehetne, egészen más kap teret.

A lelki fáradtság is megnyilvánul a test fáradtságában, na erre meg aztán tényleg ”nem illik” odafigyelni. Emberek milliói nem tudnak aludni a stressztől. Éjszakákon át gyötrik az agyukat, hogy megoldást találjanak egy adott problémára. Aztán a túlagyalás olyan szintre emelkedik, hogy a legfantáziadúsabb katasztrófafilm forgatókönyvírója is megirigyelné azt a történetet, amit ilyenkor hajlamos az elme kreálni.

Mark Twain fogalmazta meg: “ Több ezer olyan problémám volt életemben, amelyek valójában sosem történtek meg.”

A “tökéletesnek kell lenni”, a megfelelni akarás annyi erőt visz el… mi lenne, ha ezt az erőt arra fordítanánk, hogy bátorságot merítünk, és megmutatjuk a világnak a valódi önmagunkat.

Csernus Mariann