Szeretem magam, mindazon időkben is, amikor senki sem szeretett.
Tisztelem magam mindig, amikor senki más nem tette.
Elfogadom magam, mindazon időkben is, amikor mások elítéltek.
Megölelem magam, mindazokért az ölelésekért is, amiket elmulasztottam, mindazokért a csókokért, amiket sosem adtál nekem.
Támogatom magam, annyi nehéz időszakon egyedül keresztülmenve.
Felállok, mindannyiszor, ahányszor elesem,
és megtapsolom magam, hogy újra felálltam.
És mosolygok, nem számít, hányszor sírtam.
De legfőképpen megbocsátok magamnak, hogy azt hittem, csak a messzire, a távolságra van szükségem.
Most már tudom, hogy ez nem így van, és hogy bennem ott volt az a szeretet, az a tisztelet, az az elfogadás, az az ölelés és az a csók, az a támogatás – ami mindig felemelt, és azok a tapsok a saját magamnak, amik visszaadják a mosolyt.
Igen, akire a legnagyobb szükségem volt, az mindig én voltam, csak évekbe telt, mire erre rájöttem.
Teltek az évek, és ma már egyre könnyebb.
Mert ma hazajöttem.
Ma magamban vagyok,
Ma újra visszatértem,
Ma magamnak élek.
Ma hiszek magamban.
Ma már szeretem magam...
Mike Harrigan
