Kata az utóbbi néhány év egyik legnagyobb és legígéretesebb csillaga. Színésznő. Dunapatajon született, szemtelenül fiatal, Wunderlich József felesége és két pici anyukája. A kastély bemutatója után kérdeztem őt, gyerekekről, rajongókról, humorról.

- Milyen érzéseket hívott elő belőled, amikor megtudtad, A kastélyban kapsz szerepet? Ismerted a darabot?
- Az SZFE-n Soós Attila rendezésében készült a regényből egy előadás, amiben játszottam. Ezért a könyvet is olvastam akkor, de mivel az már régen volt, most újra elő kellett vennem, jókat mosolyogtam a jegyzeteimen, amiket a lapok szélén találtam. Annak az előadásnak több része és a regény hangulata is élénken a képzeletemben élt. Tudtam, hogy ez egy igazán különleges anyag, ezért boldog voltam, hogy újra foglalkozhatom vele.

- Milyen volt Bodó Viktorral dolgozni?
- A szakmai gyakorlatomat a Bodó Viktor vezette független társulatban, a Szuptnyikban töltöttem. Az egyik első munkám volt, mint végzős színész a Motel című előadás volt Grazban, így már dolgoztam vele korábban. Csodálatos élmény volt pályakezdőként egy másik országban próbálni, megismerni egy várost, másik nyelven beszélni színpadon, nagyon hálás vagyok neki ezért. Amikor most újra találkozunk, bizalmat éreztem a részéről és azt hiszem, az igazán jó rendező-színész kapcsolat a kölcsönös bizalmon alapul. Ilyenkor egyértelmű örömmel megyek be a próbákra, sőt!

- Az egyik kedvencem tőled, amikor Kern Andrással dolgoztatok együtt. Mennyire érzed a Vígben, hogy óriás legendák között élsz, alkotsz?
- Igen, Kern András lányát játszom az Apa című előadásban. Megszerettük egymást, a covid alatt teljesen váratlanul néha felhívott és hosszan beszélgettünk. Azt hiszem „legendának” lenni magányos dolog és ezek az emberek vágynak arra, hogy hétköznapi módon kezeljék őket. Az idősebb generációk tagjai meg pláne, hiszen nekik anno elég volt akár egyetlen tévés szereplés ahhoz, hogy onnantól mindenki másképp köszönjön nekik a boltban, felismerjék őket az utcán. Nem mindig jó érzés, hogy egy beszélgetésben az életed története közéd és a beszélgetőpartnered közé furakszik. Megható látni, hogy ugyanúgy izgulnak, vágynak az elismerésre, elégedetlenkednek magukkal, küzdenek a körülményekkel.

- Anyaként hogy oldod meg az estéket? Itt most a logisztikára gondolok, mert kétgyerekes anyukaként komoly excel táblázat lehet az életed.
- Bár tudnék excel táblázatot csinálni…De a viccet félretéve eddig nem volt szükségünk bébiszitterre, mindig a szüleim segítettek. Egyébként pedig van egy apukájuk a gyerekeknek, akivel az összes otthoni munkában megosztozunk és igyekszünk mindent úgy szervezni, hogy legalább egyikünk velük legyen. Amennyiben mindkettőnknek előadása van, akkor jönnek a szüleim. De természetesen a kétgyerekes lét önmagában nagyon sok feladattal jár és el kellett fogadom, hogy néha csak a töredékét tudom egy nap alatt elvégezni annak, amit szeretnék. Lassítanom kellett és ez egyébként nem tett rosszat a lelkemnek.

- Látott már a nagyobbik gyermeked játszani téged?
- Engem még nem. Az apukájukkal, Józseffel A padlást már többször is.

- Mit tudnak a picikéid Anya és Apa munkájáról?
- A kislányunk kétévesen beült velem A padlásra, végignézte tátott szájjal a két és fél órás előadást, pontosabban az utolsó negyed órát lespórolta. Amikor minden bonyodalom elcsitult és a főszereplők egymásra találtak, akkor azt mondta „vége van” és elindult kifelé, őt a kedveskedés és a finálé már nem érdekelte, köszönte szépen. Én akkor úgy éreztem, hogy mindent tud a munkánkról…Egyébként mindig megmutattuk neki a jelmezeket, a díszletet, a kellékeket, hogy tudja ez mind csak játék és ehhez természetesen nagyon tudott kapcsolódni.

- Egy nagyon szeretett és csodált pasi partnere vagy. Sose voltam színész, így nem tudom megállapítani, hogy a rajongást, hogy lehet kezelni, kell kezelni? Te is egy bomba csaj vagy és tudom, a Vígnél az előadások után megvárják sokszor a színészeket. Ez természetes, jó dolog, nehéz... hogy vagy ezzel?

- Előfordult olyan a múltban, hogy egy lány több estén át követte Józsefet az előadások után. Ő viszont kiszúrta ezt a motorról, sőt, az is feltűnt neki, hogy ez a személy egyre közelebb jutott az otthonunkhoz. Attól fogva kerülőutakon járt haza József. Ijesztő volt mindkettőnknek. Aztán van egy állatsimogató hangulat is, a dedikálásokkor.  Én szemérmes ember vagyok, nekem ezek a helyzetek szorongást okoznak, mint ahogy az is, amikor megvárnak a művészbejárónál. De mindeközben nagyon tisztelem a színházba járó embereket, ha például valaki azt mondja, hogy sokat utazott azért, hogy megnézhesse ezt az előadást, akkor könnybe lábad a szemem és azt érzem, hogy megéri ezt csinálni.

- Mi az, amit te tanultál a mostani szerepedből?
- A próbafolyamat vége felé jutott eszembe, hogy egy kis megfelelési kényszerrel még meg kéne fűszerezni Fridát és valamit erről makogtam is Hegedűs D. Gézának, aki tanárom volt az egyetemen. Mondhattam neki azt is, hogy egyébként az én személyiségemtől ez távol áll, mert ő elkezdett nevetni, majd azt mondta „igen, meglehetősen öntörvényű vagy”. Természetesen ismertem ezt a szót, mégis arcul csapott, hogy milyen pontosan írja le azt, ahogy létezem.

- A humor komoly szerepet játszik a te életedben, vagy ti életetekben? A próba folyamatában mennyire volt ez jelen?
- A humor gyógyír, oldja a feszültséget és közben sokszor olyan igazságokat is kimondunk egy poén leple alatt, amit különben soha nem tennénk. Szóval szerintem abszolút lételem. Színházi közegben, ahol sokan élvezik, hogy szórakoztatnak másokat, mindig van valami aktuális vicces történet, ami előbb-utóbb mindenkihez eljut. Ráadásul nem mindegy, hogy egy ilyen történet, hogyan van előadva, márpedig nekünk ez is a szakmánkba vág, úgyhogy egy színészbüfében általában elég jól lehet szórakozni. Egyébként pedig a jóisten óvjon meg mindenkit attól, hogy egy vicc tárgyává váljon színészek között, kegyetlen egy népség.