Gondolataink elszabadultan száguldó vonatok, melyeken gyakran legmélyebb félelmeink felé utazunk. Minden vonat hatalmas tempóval közelít. Alig észleljük, egy pillanat alatt magával ránt. Jön a ’betegség’ feliratú, és máris utána a ’szenvedés’, a ’kiszolgáltatottság’, aztán pedig a ’szeretteink elvesztése’. Sőt befuthat akár a vég, a végítélet, a teljes megszűnés, az üresség, a semmi. Ezeken a vonatokon már nincsenek feliratok. Nem feltétlenül ilyen szavakkal közelednek felénk. Homályos sejtelmességgel követik csupán a felcímkézetteket. Szóval pillanatok alatt tudunk apokalipszist teremteni a fejünkben. Mit lehet tenni ezekkel az elszabadult vonatokkal, melyek alapérzéseinket, félelmeinket mobilizálják? Legyünk mi az állomásfőnök! Mondjuk, a bakter, ha manapság létezik még ilyen. Figyeljük a vonatokat, ahogy szüntelenül jönnek-mennek, de ne szálljunk fel egyikre sem! Az sem baj, ha néha elragadnak, és mégis felszállunk valamelyikre – csak vegyük észre! Abban a pillanatban már le is ugrunk róla. S máris újra az állomásfőnök vagy a bakter vagyunk, és várjuk, figyeljük a következő vonatot. Ahogy egyre hosszabb ideig vagyunk bakterek, egyszer csak minden átalakul. Már nem tulajdonítunk akkora jelentőséget a vonatoknak. Tudjuk, hogy jönnek-mennek. Na és? Aztán elkezdenek lassulni.

Dr. Piczkó Katalin