Vasárnap, a ligetben voltunk. Csodanap volt. Végre jó idő, játszótér, a gyerek a barátnőjével rohangál, nekem jut növényi tej a mézeskalácsos lattémba. Szóval non plus ultra minden. Aztán múzeum, tök jó foglalkozás, tanulnak a minik, nagyon szép a Mezőgazdasági Múzeum, kedves a foglalkozást tartó hölgy, a méhek életéről kapunk ismereteket, a lányok boldogok. Aztán burgerezünk, az egyik zöldséget nem kér bele, én meg ugye gluténmentesen eszem, én zsömlét nem kérek a hamburgerhez, szóval csak a szokásosban vagyunk. Aztán fára másznak, kutyákat néznek a csajok, minden olyan, mint a Szinyei festményben. Mintha... és nem azért, mert szemetes a liget, vagy sokan vannak, vagy megint kilukadt egy újabb nadrág a sok játszás következtében.

A csapatunkkal van egy fiatal lány is. Nem családtag. Csak az elmúlt napokban lett szinte az, egy másik családnál. Napszemüveg, lófarok, farmer. Ugyanolyan, mint mi. Csak ő Ukrajnából jött. Velünk van egész nap. Nézi a gyerekeket a léghajós játszón, én meg mutogatok neki ezt-azt, mintha turista lenne. Elmesélem, hogy Szinyei Merse festménye alapján született ez a játszótér, mutatjuk neki a Vajdahunyadvárát és a Műjégpálya épületét. Nem tudom, mikor jó, ha kérdezek és nem tudom, mikor nem. Hetek óta menekültekkel vagyok, intézek, beszélek, adományt szerzek, de ugye a Minden babának jár alapítvány miatt is picikkel, piciknek, anyukákkal. És ez a vasárnap ébreszt rá, hogy mennyi és mennyi szingli is elindult a szörnyűségek elől. Menekült. Egyedül, egy autóban, a macskájával. Egy nagy cég fontos pozícióját odahagyva, a régi autó lerobbanását kockáztatva, egy bőrönddel. Pedig az instája szerint boldog élete volt, színes, ahogy egy menő, városi lánynak lenni szokott. De az arca már jóval vékonyabb, mint a korábbi képeken. Nem tudom, mi van benne. Jó fej, kedves, de nem mosolyog. Egy szingli lány, aki nagyon nem ilyen életre vágyott. De a régi álmai elszálltak, mint a festményen a léghajó.

Süt a nap, csicseregnek a madarak, a csajok épp nem tudják eldönteni, melyikőjük milyen vattacukrot kérjen, én meg csak azon gondolkodom, semmi más dolgunk nincs most, mint hálásnak lenni a saját életünkért, a napsütésért és segíteni azoknak, akiknek tudunk. Ez a sommázás pedig nem meglepő, de újra és újra emlékeztetnem kell magamat is, vagy azokat, akik még nem ébredtek rá erre. Mert amint lent, úgy fent... Segítsetek. És ha sehol, senki nem köszöni meg ezt elmúlt néhány hetet a fantasztikus önkénteseknek, akkor én leszek az, aki megteszem: csodálatosak vagytok, igazi, nemes lelkek. Le a kalappal előttetek!