Azt gondoltam, hogy a jóságom abban mérhető, hogy mennyire tudok másokat boldoggá tenni. Ki nem mondott elkötelezettséget vállaltam arra, hogy mások kedvébe(n) járjak. A tőlem kapott ajándék legyen számára az egyik legnagyobb meglepetés és öröm. Én álljak ott, amikor senki sem áll mellette. Rám számíthasson akkor is, ha már többször megbántott vagy érzelmileg lereszelt engem. Én leszek az az ember, aki bármin és mindenen túlteszi önmagát, azért hogy egy haldokló kapcsolatba életet leheljen, és bebizonyítsa, hogy mindig van értelme.

Aztán valami megváltozott... pontosan nem tudom, hogy mikor kezdődött. Azon kaptam magam, hogy nem akarom mások (főleg) ki nem mondott vágyait teljesíteni. Nem gondolkozom azon, hogy hogyan tehetném boldoggá az adott embert. Mások boldogsága nem az én felelősségem.

Ez egy új világ nekem.

Nem mérhetem a saját jóságomat abban, hogy mekkora örömöt tudtam szerezni. Aztán persze, ha nem volt öröm, akkor a saját kudarcomat éltem meg. A másik pedig mindezt nem is látta nem is értette.

Nekem a saját álmaimra kell koncentrálnom, magamat kell boldoggá tennem. Nem létezhetek tovább eszközként, mások érzelmi vagy bármilyen kielégüléséhez. Nem vagyok attól még rossz ember, hogy felhagyok ezzel a küldetéssel. Nem akarom boldoggá tenni a szüleimet. Nem akarok örömöt szerezni annak, aki megbántott, vagy levegőnek nézett engem. Nem mások visszajelzése mutatja a jóságomat. Tévúton voltam amikor azt hittem, hogy fel kell magamat áldoznom ahhoz, hogy észre vegyenek. Aki eddig nem látott meg, nem tudott érzelmileg kötődni, azt hagyom, hogy továbbra is így tegyen, nem erőszakolom meg a jelenlétemmel.

Nem a mások visszajelzése tesz jó emberré, hanem a saját megítélésem. Tudom, hogy jó vagyok, és mostantól magam felé gyakorlom ezt. Megadom magamnak mindazt a figyelmet és szeretetet amit eddig másoknak teremtettem.

Váradi Andrea és Dömötör Aletta