Amikor azt mondjuk, hogy 'ezt tapasztaltam', mindig nagy kérdés, hogy ennek a tapasztalatnak mekkora része maga a történés, és mekkora része a mi átélésünk, ami a tényekkel összehasonlítva meghökkentően nagy eltérést mutathat. Nem ritka, hogy az objektívnek mondható igazság és a mi szubjektív igazságunk egyáltalán nincs átfedésben egymással. A megélésünk ugyanis nem feltétlenül az itt és most történő eseményből adódik, hanem származhat valamilyen múltbeli élményből is. Amikor valaki arra panaszkodik, hogy a társa nem figyel rá, nem törődik vele, az egyes esetekben reális megállapítás, más esetekben viszont inkább valamelyik korai életszakasz, akár a csecsemő- vagy a kisgyerekkor tapasztalatait fejezheti ki. Azok, akik életük első hónapjaiban-éveiben kötődésvesztést szenvedtek el, mert a számukra fontos személyek fizikailag vagy érzelmileg elérhetetlennek bizonyultak, vagy csak ritkán és kiszámíthatatlanul voltak elérhetők, a felnőttkori párkapcsolataikban ugyanazt a magányt, elhanyagoltságot, elhagyottságot és kiszolgáltatottságot élhetik meg, mint gyerekként. Akkor is, ha már jól bánnak velük. Ezért az őket szerető, velük törődő társ is úgy tűnhet fel számukra, mint aki fütyül rájuk. Bizonytalanul kötődő emberként, ha a társam öt percig nem velem foglalkozik, hanem az újságot olvassa, valóban megélhetem azt, hogy engem elhanyagolnak. Csakhogy a megélésem nem a jelen tapasztalatára vonatkozik, hanem a múltéra.

Pál Feri