Komoly időket élünk. Végtelenül szerencsések vagyunk, mert egy új világot építünk fel. De mindennek adott a maga ideje. Semmi sem jön előbb, mint ahogy kéne. Reggeli Neszékhez írtam már nektek, hogy a múltba nézés ideje van - rendezni sorainkat. Újat csak úgy lehet teremteni, ha szembe tudtunk nézni azzal, ami történt velünk, vagy a felmenőinkkel.

Saját meglátásom szerint, na jó, ezt azért alá is támasztják sokan, legtöbben nagyszüleink elszenvedett sérelmeit hordozzuk magunkban. Nem is tudjuk, de például azért nem merünk örülni, igazán szabadok lenni, mert a sváb nagymamánk például mindig úgy élt, hogy mindent el kell viselnie és nem lehet vidám. Vagy akár háborús, deportálási fájdalom volt a nagypapában és ez a sejtjeinkben is hozzuk tovább. De ebben az életben is történhettek olyan események, amelyek megviseltek bennünket. Ideje van a gyásznak, de ideje van a feldolgozásnak is. És nem kell egy nap alatt legyinteni és megoldani mindent. Ám ami kellemetlenség, trauma, azzal dolgozni kell. Akár egy év múlva és akár öt teljes éven át. Fájdalomtól, helyzettől, nagyon sok mindentől függ. 

A múlt olyan, mint egy ravasz róka. Bármikor felbukkanhat, akár emlékbetörésként és harap, mar. Szelidítsed inkább meg.

Azt mondta nekem valaki a héten: nem érdekel a múlt, nem foglalkozom vele. Pislogtam. A döbbenettől. Mert nem lehet a szőnyeg alá söpörni a múltat. Vagyis lehet, de nagyon nem érdemes. Komolyan meg is betegíthet.

Nem akkor vagy túl rajta, ha kifelé úgy csinálsz, mintha nem érdekelne, belülről pedig rág az egész és képtelen vagy igazán örömmel és szabadon jelen lenni a saját életedben, esetleg nincs is saját életed, csak egy taposómalom.... 

És ez nem múltba révedés, visszafelé nézés, hanem felelősség. Felelősség önmagadért, a boldog életedért és esetleg azért, hogy a veled történt traumákat ne szenvedésként add tovább a gyerekednek - ő már merjen igazán boldog lenni! 

kép: pinterest