Azt, akinek van külső önbecsülése, de nincs belső, kényszerteljesítőnek nevezzük. Ő úgy érzi, muszáj eredményesnek lennie, hiszen égető szüksége van elismerésre, sikerekre, mert akkor van elegendő önbecsülése, másként nincs. Ezért teljesít, de közben folyamatosan feszült, szorong, hiszen valamit mindig le kell tennie az asztalra, különben az önbecsülése megrendül. Amikor negatív visszajelzéseket kap, könnyen elveszíti a kedvét, lelombozódik. A kényszerteljesítő sok jót tud tenni másokért vagy a világért, hiszen hajtja őt a siker, az elismerés vágya, különben kiapad az önbecsülése. Ezért meg nem áll, esetleg addig, amíg bele nem betegszik. Fenyegetésnek élhet meg semleges helyzeteket is, hiszen a kudarc lehetősége szorongást, feszültséget kelt benne. Ezért védekezik, kritizál, támad, verseng, élethalál-harcot folytat. Amikor pedig eléri a vágyott teljesítményeket, azoktól csak ideig-óráig van jól. Miközben epekedik a külső megerősítés után, amikor az megérkezik, nem biztos, hogy képes magára vonatkoztatni, és hosszú távon azonosulni vele. Olykor azonban válhat akár nagyképűvé, beképzeltté is, kritikátlanul azonosulva az őérte rajongók vagy őt dicsérők róla alkotott képével. Ez a probléma a társkapcsolataiban is megjelenhet, hiszen aki az önbecsülés külső forrásaira szorul, annak mondhatja a társa kifulladásig, hogy jó vagy, szép vagy – egy ideig elhiszi, aztán már nem. Egy ideig élteti, aztán már nem. Általában csak addig van jól az önbecsülés szempontjából, ameddig egy negatív dolog nem történik - abban a pillanatban kiürül, és kezdheti újra feltölteni magát.

Pál Feri