A családom hosszú évekig minden áldott vasárnap délután kedvesen, ám szánakozó tekintettel elmondta nekem: majd te is megtalálod az igazit, majd neked is jó lesz.
A szomszéd néni pedig szánakozva nézett rám és hússzor elmondta, milyen szép családja van a lányának. És milyen rendes a veje.
Én meg arra gondoltam: mikor hagjyák már abba! Mikor lesz az, hogy végre nem kell ezt hallgatnom, mikoooor már jó nekem. Hosszú évekig gondoltam azt, az a normális, mert ők úgy boldogok, hogy ott a másik, van benne némi társfüggőség, megalkuvás, kompromisszum, de ezt biztos eképpen kell csinálni. Belementem egy olyan kapcsolatba, amit szinte a tudatalattim generált, hogy végre mindenkit boldoggá tegyenek, van itt minden, együttélés, gyerekről tervek, anyóssal bratyizás.... aztán egy szép napon ráeszméltem, hát ez minden, csak nem az én életem. Ez egy kirakat, amit nekik csináltam, én meg mint egy kalitkában csücsülök benne és néha csipogok, vegyen már észre valaki és szabadItson ki.
Az igazit megtalálni. Nagyon nagy meló.
Önismeret, önmunka, őszinteség.
Fatalizmus, önmarcangolás, tanulás.
Útkeresés, átbulizott éjszakák, önismereti könyvek, barátnős beszélgetések.
Nemek kimondása.
Aztán megtaláltam a másik felemet.
Az igazit.
Önmagamat.
