Szinte mindenkinek az ismeretségi körében van olyan személy, aki folyamatosan panaszkodik, és mindig valami rajta kívül álló tényezőt okol az aktuális nehéz helyzetéért. Saját részét és felelősségét soha nem ismeri el sem a problémái kialakulásában, sem azok lehetséges kezelésében. Eleinte esetleg sokan megpróbálnak segíteni neki, akár tanácsokkal, akár konkrét lehetőségek felajánlásával, ám ezeket sorra elhárítja. Ha ugyanis nem lenne mire hivatkoznia, akkor cselekednie kéne, kilépnie a megszokott helyzetéből – azt pedig nem akarja. Miután minden javaslatot leráz magáról, mindenről megmagyarázza, hogy az miért nem lehetséges vagy megfelelő számára, a környezete elfárad, hiszen látják, hogy hiába erőlködnek, úgyse mozdul előre semmi. Ő ugyanis arra vágyik, hogy mások sajnálják – és ezáltal mentsék fel – őt a sorsáért, azt erősítve: nem ő tehet róla, hogy így alakult. Valójában a felelősségvállalást szeretné elkerülni, gyerek szeretne maradni, akit nem lehet elítélni azért, amilyen módon él. Ha úgy érzi, hogy valaki felnőtt erőfeszítést vár tőle, indulatosan magyarázza, miért képtelenség az ötlet, és a másik nyilvánvalóan nem értheti az ő teljesen speciális helyzetét. Fontos látni: az ilyen emberek valóban szenvednek a saját helyzetüktől, viszont még mindig könnyebb így nekik, mint belevágni egy nehézségekkel teli útba, amelynek bizonytalan a végkimenetele. Ezt a rosszat legalább már megszokták, nem akarják valami ismeretlenre cserélni, ami az ő elképzelésük szerint csak még rosszabb lehet. Ha akad legalább egy-két személy, akitől megkapják az általuk áhított sajnálatot, felmentést és figyelmet, pláne ha a szituációra való tekintettel még meg is tesznek helyettük ezt-azt, akkor hiába panaszkodnak, lelkük mélyén úgy érzik, hogy egyszerűen nem éri meg változtatni, tehát minden erre irányuló külső erőfeszítés kudarcba fog fulladni.

Dr. Almási Kitti