Van egy érzésem. Hullámzik bennem, éjszaka felkelt és nem hagy nyugodni. Bekúszik a bőröm alá míg a szeretőmet ölelem, vagy az ételbe, amit az asztalra teszek. Együtt ring a tengerrel, a fákkal és a földön kavargó szeméttel. Ha a Napba nézek, nem az vakítja szemem, hanem a mélyből feltörő érzés, hogy mi mindannyian felelősek vagyunk. Anyák, nagyanyák, lányok és asszonyok, szeretők, egyedülállók, szőkék, barnák, feketék, vörösek. Egymásért vagyunk felelősek. Mert egymás testvérei vagyunk és összeköt minket egy finom szál, a múltunkban, a jelenünkben és a jövőnkben.

Ebben a hullámzásban magával ragad a felismerés, hogy mind kivesszük a részünket a fájdalmakban, amelyeket megélünk. Mert részben egymásnak okozzuk. Magával ragad a felismerés, hogy ha felelősséget vállalnánk a női energiáinkért, kevesebb fájdalmat élnénk. Mindannyian.

Van egy varázspálcánk, egy mágikus erőnk, az igazi női minőségeink ezek. Azok, amelyek együttérzésben és támogatásban suhintanak igazán nagyot, nem a harcban. Nem a versengésben. Nem a haragban, nem a tehetetlenségben. Nem egymás bántásában. Ezekben a minőségekben az erőnk megtörik és szétporlad a szemünk láttára. Ezekben a minőségekben, egymás ellenségei leszünk és elfogy az erőnk, a fájdalmak pedig elborítanak.

Rengeteg bennünk a hit arra nézve, hogy versengenünk kell egymással és rivalizálni, megszerezni a legjobbat, azt, amiről azt hisszük, hogy biztonságot ad majd, a Férfit. Versengünk, csalunk, csábítunk, játszunk és ebben a véres versenyben előbb vagy utóbb mind elhullunk, mert a lelkünk nem erre teremtetett.
Félünk és csalódottak vagyunk és szidjuk a férfiakat, egymást, az életet.

De vajon hányszor gondolkodunk el azon, hogy ezért mi is felelősek vagyunk? Hányszor jut az eszünkbe, hogy a nagy megszerzésért folytatott harcban, mi hogyan veszünk részt, szemlesütve? Kellemetlen belegondolni, hogy a férfiak generációit, akiket naphosszat szidunk, hisz valójában is sok fájdalmat okoznak, mi szültük és mi neveljük fel és mi engedtük meg, hogy sokszor méltatlanul bánjanak velünk? Miért? Mert nincs tartásunk, mert félünk, mert azt hisszük jár nekünk, és elcsábítunk, elszedünk, szemet hunyunk.

Ha nem lennének szeretők, nem lennének megcsalt feleségek. Ha lenne bennünk együttérzés egymás iránt, akkor kihúzott háttal állnánk az éppen vadászó férfi előtt és hazaküldenénk, azokhoz, akikért felelősséget vállalt. Ha átéreznénk egymás fájdalmát, nem használnánk ki a szépségünket, a kor előnyünket, a hosszabb combunkat, hanem lenne bátorság és tisztaság bennünk nemet mondani, minden tisztátalan helyzetre. És akkor erre nevelnénk a lányainkat is. Ehhez annak a finom női energiának kellene bennünk működni, ami teremti és átalakítja a világot és benne a férfit. Nem azt mondom, hogy a férfi egy báb, aki nem tud döntéseket hozni, csak azt, hogy ha kiállnánk egymásért, kevesebb lenne a fájdalom. Akkor talán meg lehetne tanítani a férfit arra, hogy van lelki tisztaság és érdemes érte küzdeni. Ha nem fúrnánk, túrnánk, ítélnénk meg egymást, lehetne béke. Ha nem akarnánk mocskolódni, nem lenne mocsok. Ha felemelnénk azt, aki elesett, mi sem maradnánk a földön, mikor elesünk.

Felelősek vagyunk egymásért és a férfiakért. Mi neveljük őket, mi mutatjuk meg, mit lehet vagy nem lehet megtenni egy nővel.

Mi adunk jogot a csalásra, a bántásra, a fájdalomra, mert versengünk egymással és nincs bennünk együttérzés.

Hiszem, hogy ezt megfordíthatnánk. Hiszem, hogy talán nem lenne ennyire kifordulva a Világ ha lenne női támogatás, egymás irányában, lelkileg és fizikailag.

Hiszem, hogy a nő, istennő. Viselkedjünk ehhez méltóan.

Barna Berni