Amikor félünk a felébredéstől, félünk saját félelmünk átélésétől, védőburkot teremtünk magunk köré, nehogy véletlenül megpillantsuk a Nagy Keleti Napot. Inkább elbújunk önmagunk erdeibe és barlangjaiba. Amikor íly módon elbújunk a világ elől, biztonságban érezzük magunkat. Úgy érezzük, csillapodott félelmünk, holott valójában csak megbénultunk a félelemtől. Körülvesszük magunkat ismerős gondolatokkal, nehogy hozzánk érjen bármi, ami éles és fájdalmas. Annyira félünk a saját félelmünktől, hogy kővé dermesztjük a szívünket.
A védőburokban nem lehet táncolni, nem lehet járni, sem lélegezni, sőt, az ember még pislogni sem tud. Így aztán vágyódni kezdünk a friss levegőre, hogy a boldogság szellője simogassa arcunkat, s akkor kinyílik a szemünk, és elkezdjük keresni, hova mehetnénk a védőburkon kívül. Legnagyobb meglepetésünkre egyszerre csak fényt látunk, bár eleinte csak homályosan. Ekkor azonban a védőburok már meghasadt. Így elhatalmasodik rajtunk valamiféle láz: a Nagy Keleti Nap láza. Időről időre azonban vissza kell pillantanunk a sötét kis védőburokra. Úgy tudjuk ösztönözni magunkat a továbblépésre, hogy visszanézünk. Így látjuk, mekkora a különbség a két hely között. Látjuk, mennyi a szenvedés a gyávák világában, ettől felbátorodunk, és előrelépünk a harcos útján. Érezni kezdjük, milyen érzés igazi embernek lenni. Zsigerből érezzük, hogy az életünk egészséges, mintha egy aranytömböt hordanánk magunkban. Nehéz, tömör, és aranyfényben tündököl. Van valami roppant nagy valóságtartalom, valami hatalmas gazdagság az életünkben.

Csögyam Trungpa