Előfordul, hogy valaki elmenekül a szeretettől, mert az annyira gyönyörűséges, hogy halálra rémiszti őt. Van, hogy azért megy el, mert a szerető kapcsolódás túl élesen világítja meg a még benne található sötét helyeket, melyeknek átdolgozására még nem áll készen. Olyan is van, aki a pszichológiai fejlődése során átélt elakadásai miatt nem képes egységbe olvadni egy másik emberrel; neki először a saját individuációján kell dolgoznia, s ez által érett egyéniséggé válnia. Aztán megesik, hogy azért távozik, mert a szeretet nem elsődleges fontosságú az életében – neki még más utat kell bejárni, más cél felé haladnia. Az is megtörténik, hogy azért szakít, mert sokkal inkább egy gyakorlatias, mint tudatos kapcsolatra vágyik, valami olyasmire, ami nem fenyegeti a jelenlegi valóság- és világszemléletét.
Mivel szinte mindannyiunk lénye bizonyos szinten szégyennel átitatott, hajlamosak vagyunk arra, hogy személyesen magunkra vegyük az ilyen szeretet-elhagyásokat, ami a mélyben beindítja az elutasítottsági és elhagyottsági fájdalmunkat. De általában az elhagyásnak semmi köze nincs hozzánk. Lehet, hogy a távozó még nem áll készen arra, hogy biztonságban megtartsa a szeretetünket és önmagát. Megeshet, hogy tud valami olyasmit, amit mi nem – tisztában van az aktuális képességeinek határaival. A valódi szeretet nem könnyű út. Minden azon múlik, készen állunk-e rá. Adassék meg, hogy a veszteségünket úgy gyászoljuk meg, hogy nem vesszük személyesen. Adassék meg, hogy megtanulhassuk szeretni önmagunkat – a szerető hiányában is.

Jeff Brown