Az előadásaimon gyakran felmerül az önbizalom kérdése. Persze a jó öreg Freud már ezzel kapcsolatban is megmondta a tutit, vagyis azt, hogy olyan, mint önbizalom, nem létezik. Hiszen nem vagyok ketten. Ki a „magam” és ki az „én”? Kinek kéne kiben bíznia? Ez mindig olyan, mint egy bábjáték.
Az angol gyerekek nagyon szeretik a Punch and Judy című bábjátékot. A bábjátékos nem látszik: az egyik kezén van Punch, a másikon meg Judy. Judy egy szegény lány, Punchnak pedig van egy hatalmas bunkója, és általában nagyon mérges Judyra. A gyerekek imádják, amikor elkezdenek veszekedni, és Punch végül a nagy bunkójával fejbe veri Judyt, és addig üti, amíg – mintha egy szöget ütne be kalapáccsal – beleveri a földbe. És akkor vége. A gyerekek ilyenkor elfelejtik, hogy ők nincsenek ketten, hogy nincs két lény: csak egy bábjátékos van. Az önbizalomhiány azt jelenti, hogy én nem szeretem magamat, vagy nem bízom meg magamban… Az én itt a bunkós Punch, a magam pedig a szegény Judy. De miért csináljuk ezt? Miért játsszuk, miért képzeljük el, hogy ketten vagyunk?
Freud azt mondta, hogy ez mindig azért van, mert nem merjük megmondani az igazat. Tehát vagy arról van szó – és itt kezdődik a gyógyulás –, hogy valaki, aki nagyon fontos volt nekem, nem bízott meg bennem, és én nem akarom megmondani, nem akarom tudni, hogy ki volt ez, mert akkor valószínűleg nagyon dühös lennék rá. Ezért inkább azt mondom, hogy én nem bízom meg önmagamban. Itt az én lehet az anyám, az apám – vagy akárki más… De az is lehet, hogy a magam az a valaki – az anyám, az apám vagy bárki más – akiben nem tudtam megbízni, és akivel szemben mégis úgy kell tennem, mintha meg lehetne bízni benne. Ez tehát egyfajta rövidzárlat. Azt csinálom önmagammal, amit valaki más csinált velem. Mit lehet ilyenkor tenni? Semmi mást, mint hogy be kell vallani az igazat, meg kell siratni, hogy ez történt, és attól fogva abba lehet hagyni a bábjátékot.
Feldmár András
