Mérünk, mérlegelünk, hasonlítgatunk, latolgatunk, osztunk-szorzunk, rangsorolunk....egész nap, minden nap.
De vajon a szívünk igazságát mikor leszünk végre hajlandóak beemelni az egyenletbe? 
Mikor leszünk végre annyira fontosak magunknak, hogy legalább a sor végére oda merjünk állni? Hogy azt merjük mondani: tettem annyit másnak, hogy most ezt megérdemlem, szolgáltam annyi ügyet már, hogy most jöhet az enyém, adtam annyit már, hogy most magamnak is adhatok, éltem annyit mások elvárásai szerint, hogy most előtérbe kerülhetnek a saját elvárásaim, a saját álmaim, a saját vágyaim, a saját elképzeléseim, a saját érzéseim, a saját szívem hangja.