Volt egyszer egy fiatal fiú, Bopdebnek hívták. Ő volt a lehető legrosszabb tanuló. Szülei és tanárai könyörtelenül szidták, de semmi nem használt. A tanárok végül feladták és kidobták az iskolából. Bopdeb olyan bolond volt, hogy a szülei sem akarták megtartani. Így szegény Bopdeb nyomorultul érezte magát, elhagyta otthonát és elment a legközelebbi faluba.

Bopdeb mindennap elment imádkozni és meditálni egy fa alá, amely egy nagy tó mellett állt. Onnan nézte, ahogy a falusi asszonyok üres korsóikat a tóhoz viszik, és ott megtöltik. Bopdeb megfigyelte, hogy az asszonyok, miután megtöltik a korsókat, lerakják a kőlépcsőkre, aztán megfürdenek a tóban. Miután felfrissültek, hazamennek a teli korsókkal.

Egyik nap, amikor senki sem volt ott, Bopdeb észrevette, hogy a lépcsőnek az a része, ahová az asszonyok a korsókat rakták, nincs már egy szintben a többivel. Bopdeb így szólt magában: ,,Mivel az asszonyok többször idehelyezték a korsóikat, a kő lekopott. Ha még egy kő is el tud kopni, akkor mi a baj az én eszemmel?” Ebből a tapasztalatból megértette, mi a türelem és a kitartás.

Bopdeb elkezdett komolyabban imádkozni és meditálni, és néhány nap múlva újra elkezdte olvasni régi szanszkrit nyelvtankönyveit. Korábban ő volt szanszkritból a lehető legrosszabb tanuló, de most emlékezni tudott arra, amit olvasott. Folytatta tanulmányait, és türelemmel és kitartással végül ő lett a legnagyobb szanszkrit tudós Indiában, különösen a nyelvtan tekintetében.

A türelmet sosem lehet kívülről ránk erőltetni. Az a mi belső gazdagságunk. Akárcsak Bopdeb, egy nap te is ráeszmélsz, mit érhet el a türelem életedben. Rájössz majd, hogy legdédelgetettebb álmaid gyümölcsöző valóságokká válnak pusztán attól, hogy ismered a titkot, miképp lehet türelemfát nevelni szívedben.

Sri Chinmoy