Hol volt, hol nem volt, valahol az Óperenciás tengeren is túl, élt egy kecske. Látszatra ugyanolyan kecske volt mint a többi. Mekegett, makogott, rágott, volt szakálla... és nagyon szerette a hasát. Ám a többi kecske állandóan piszkálta. Kipécézték magukat. Rajta köszörülték a nyelvüket:

- Minek megy ez olyan messzi mezőre? - kérdezték félig hangosan a háta mögött.

- Nem elég ennek a kecskének az a zöld, ami itt van? - fordultak meg utána a mező szélén.

- Mit akar még vándorolni, másnak is jó ez, ami itt van, a falu határában. - morgott a legöregebb is jó hangosan.

Főhős kecskénk sokszor letört és elkeseredett, de nem csüggedt. Mindig megrázta magát és ment tovább. Belülről hajtotta valami. Nem érdekelte, hogy azt mondják: ennek semmi nem elég. Csak ment a feje után. Húzta a szíve az ismeretlen felé. 

Aztán egy szép napon egy óriási mezőre lelt. Olyan volt, mintha megtalálta volna az örökké termő rétet. Nyílt itt virág, sárga és kék is és piros is, meg kankalin és pipacs is. Ilyet még soha nem látott. Csodálatos volt, az egész tele élelemmel. 

Hazament a többi kecskéhez, hogy elmondja, milyen fantasztikus helyet talált. A többiek hittek is neki, meg nem is. Ám egyikőjük elkísérte őt megnézni ezt a csodarétet. Ámult és bámult ezt a fantasztikus területet látva. Persze, utána minden társuk rohant oda.

Attól a naptól kezdve a főhős állatkánk lett a legcsodáltabb állat a közegében. Már senki nem firtatta, miért is különcködik. Csak ámulva nézték őt, hogy volt mersze elindulni. Ők nem mertek. 

Mi ebből a tanulság? Nem, nem kell kecskének lenned. Inkább az, bátran indulj el az úton és ne érdekeljen, hogy a többiek mit mondanak körülötted. Eljön az idő, amikor már ők fognak követni téged. Önként és csodálattal jönnek utánad az új rétre.