Mindig van egy első lépés. És az első lépést mindig megelőzi a mozdulatlanság. Mert a mozdulatlanságban fejlődik ki a mozdulat tökéletessége. Ha nem lenne mozdulatlanság az első lépés előtt, akkor a mozdulat suta lenne, összeszedetlen és nem teljesítené küldetését. Nem érné el a célt, amire teremtetett. És ha az első lépés nem tökéletes, nem lehet az a többi sem. Lehet, de csak nagy kínlódások árán.
A nőnek először egyedül kell lennie. Mozdulatlanul. Megélni az egyedüllét mozdulatlanságának mélységeit, ami tulajdonképpen a nő lényege. A nő mélység, befogadó sötét mélység.
És a nő egyedül kezdi táncát. 
A nő táncának első lépése mindig hátrafelé irányul. Vissza. Hátra, a még mélyebbe, vissza a többi nő közé. Köztük fejlődik, ellesi a nőiséget, felkészül. Megtanulja, hogy befogadjon. Befogadjon, és aztán elengedjen. Be és ki. Egyszerű ez, mint a lélegzés. Megszorít, elenged. Sosem birtokol. Mert amit befogadok, arról azt hiszem, hogy az enyém. De semmi nem az enyém, csak a mélységem és az elengedni tudásom. Mindent el kell tudni engedni. Bele lehet halni, de el kell engedni. És ezt a nőnek sokáig kell tanulni, hogy már ne fájjon.
Most már a nő élvezi táncát – már egyedül is élvezi a mozdulatokat.
Aztán, ha tanult, eleget volt egyedül és tudja a lépéseket, tud befogadó és elengedő lenni, jöhet a zene. Most gyere, férfi – kéri a nő. Szólíts meg. Itt várlak, egy helyben tánccal.
A férfi zene. Zenével hív. Ő adja a ritmust, belőle árad az ütem, és az ő dallamai érnek el a táncoló nőig.
Nem lehet igazítani a táncot. Kár igazítani a zenét. A férfinek a nő zenéjét kell játszania már akkor is, mikor még nem látja táncát. A nőnek a férfi zenéjére kell táncolnia már akkor is, mikor még nem hallja azt.
Ha a nő tánca a férfi zenéjére áramlik, ha a férfi látja a nő lépéseiben saját muzsikájának dallamát, akkor – és csak akkor – lehet a kettőből egy.
És ez emel az égig. És akkor „odafönn a kezed s a kezem gyönyörű koszorút fon a nap köré.

világ.net