3 napja az autóban egy jó kis nóta szólt. Ennyit mondtam a mellettem ülőnek: de jó lenne, ha a Fábián Juli már meggyógyulna és újra koncertezhetne. Másnap este jött a hír: Juli elment. Vitte az angyali keserédes hangját, a csillogását, a fényét. Nem hittem el. Nem tudtam elhinni. És ma sem hiszem el. Objektíven persze megy. És tisztában vagyok a spirituális részével is a dolgoknak, persze. Születés előtt levajazzuk, mi is lesz a földön, hogyan történnek a dolgok és megyünk, amikor menni kell. De Juli valahogy annyira fényes, annyira szép és íves pálya állt még előtte és olyan igazságtalan ez az egész...

Egész este az ő dalait hallgattam, nem aludtam. Aztán jött a következő hír. A hajdúszoboszlói anyuka, akiről tudtam, kicsoda. 3 babát várt. Élete legboldogabb napjára készült, amikor megpillanthatja a kicsiket és kezében tarthatja őket. Minden a gyerekekről szólt körülötte. Óvónő volt. Csak az élete leggyönyörűbb forgatókönyvébe, a születés misztériumába, az aranyórába valaki belerondított. Mindegy, hogy ki és hogyan, nem az a lényeg, hogy hogyan történt. Mert változtatni már nem tudunk. Sajnos. És ez iszonyat. Egy a fontos. Az, hogy ez az anyuka már nem lehet anyuka. Láthatta még a csöppségeket, a 3 csodáját és utána elment. El, valahová nagyon messzire. És ez a 3 kis parányi tündér, aki csak néhány perce tanulta meg az önálló levegővételt, ölelés nélkül maradt. Egy életre. Egy apukának pedig, egy férjnek, kártyavárként omlott össze az élete. A babák pedig már soha nem ismerhetik meg azt, aki a szíve alatt hordozta őket. Az anyukájukat. A mindent elfogadó szeretetet.

Nem tudom, ilyenkor mit lehet tenni. Nem akarom tudni. De ez az egész valahol brutálisan igazságtalan. Azt hiszem, minden szülő most a történtek olvasása után a hatása alatt van. Gondoljunk rá akkor, erre a borzalomra, amikor megőrülünk, mert nem veszi fel a harmadik pár zoknit a gyerek, nem indul el az oviba és megint összefestette a falat. Gondoljunk arra, milyen szerencsések vagyunk. Mert mi együtt lehetünk. Készülhetünk az ünnepre, vásárolhatunk, rohanhatunk, csomagolhatunk, titkolózhatunk. Csodát adhatunk a gyerekünknek, a családunknak. Fényt. Ám most lesz két család, akinél mindennél nehezebb lesz ez a karácsony. Sötéten kopogós. Komor. Fájdalmas.

És hogy van-e tanulsága ennek az egésznek számunkra? Talán az, álljunk meg és adjunk hálát. Hálát azért, amink van. A családért, a barátainkért. És éljünk. Éljünk, ne féljünk. Merjünk örülni és csináljunk minél több közös programot azokkal, akiket szeretünk. Adjunk élményt egymásnak, közös időt. Legyünk együtt. Fényesítsük egymás lelkét.

Töltsünk időt együtt, amíg lehetünk.

És hallgassunk minél több Fábián Julit... emlékezzünk! És legyünk benne biztosak, hogy ez a két angyal, aki karácsony előtt ment el, odafentről mosolyog ránk és azt szeretné, hogy még fényesebb legyen az ünnepünk, becsüljük meg az időt, amit itt tölthetünk.