Képzeld el az elmédet úgy, mint egy színes gombolyagot. Először megjelenik egy gondolat, eléd hullik egy fonál. Ezt te ösztönösen továbbviszed, tovább gombolyítod, szaporítod, ahogy az elméd diktálja. Közben eléd hullik egy másik színű fonál, azt is hozzá kötöd. Aztán megjelenik egy harmadik, egy negyedik, és te addig kombinálod ezeket a szálakat, míg egészen összegubancolódnak.
Létrejön egy zavar, egy összevisszaság, egy rendezetlenség az elmédben: egy ezerszínű gombolyag. Egymásnak ellentmondó gondolatok, amikről már te se tudod, hol kezdődnek, hol érnek véget, melyik fonál honnan jött… Viszont az elméd azt diktálja, hogy te csak gombolyíts, bármi történik is. Elkezded kötni ezzel az ezerszínű fonállal, megkötsz egy egész pulóvert, majd elszörnyülködsz, hogy hát ez rettenetesen fest… Ez történik, ha az elmédben élsz. Nagyon fáradságos munka az elmében szervezni az életed, állandóan csinálnod kell valamit, tervezned kell, nincs megállás.
De ha nem kezdesz el gombolyítani, akkor a fonál tisztán kivehetően jelenik meg előtted. Majd egy más fonál szála feszül ki előtted. Az elme számára ez értelmetlen, hiszen az imádja összekuszálni a szálakat. De ha elég sokáig meg tudod állni, hogy csak figyeled az egyes szálakat, anélkül, hogy összegubancolnád ezeket, akkor ki fognak rajzolódni bizonyos minták… az élet mintái. És idővel ebből egy szép szőttes formálódik, ahol minden a helyén van.
Kiss Balázs Kunó
