Volt egyszer egy bolygó, ahol sok-sok ezer évvel ezelőtt mindenki színesben látta a világot. Nagyon érzékeny szemük volt, és maga a világ is kifejezte ezt számukra: a növények millió és millió árnyalatban pompáztak, az ég százféle kékben, fehérben, rózsaszínben játszott. Gyönyörű volt.

Majd szépen lassan, ahogy megjelentek a gépek, a pénz, és mindenféle olyan események, amelyek elvonták az itt élő emberek figyelmét, a fókuszuk megváltozott. Nem érdekelte már őket annyira a természet sokfélesége, és figyelmüket lekötötték a mindennapi élet problémái. Egyre kevesebb és kevesebb színt vettek észre maguk körül, mert csak arra figyeltek, hogy hogyan lehetnének boldogok, sikeresek, hogyan tehetnek szert több hatalomra. 

Generációról generációra egyre kevesebb színt láttak, mígnem a már csak a fekete és fehér volt az, amit meg tudtak különböztetni. Az ilyen színvak fiatalok nevettek az egy-egy fennmaradt színbenlátó bölcsön, hiszen olyan dolgokról meséltek nekik amit nem tudtak bebizonyítani, és még haszna sem volt. Nem lehetett belőle pénzhez jutni, nem lett tőle több, szebb, okosabb, sikeresebb az ember. Szépen lassan mindenki ezen a bolygón színvakká lett, egy-két ritka példánytól eltekintve.

Ők, a színbenlátók nagyon kevesen maradtak, és próbálták megtanítani a néhány érdeklődőt a színekre. Nem sok sikerrel.

A legeslegeslegrosszabb számukra az volt, amikor felütötték fejüket a különböző szín-szekták. Régi iratokra, szent tanítókra hivatkozva elkezdték követni a különböző színeket. Kialakultak a kék-hívők, a zöld-gyógyítók, a sárga-coachok, az ős-lilák, a piros-evők és hasonlók. Persze egység köztük nem volt, mert egyik színt jobbnak vagy rosszabbnak tartottak másiknál. 

Az itt élő emberek keresték a boldogságot és elkezdték követni ezeket a színeket. Azt hitték, ha meglátják valaha is mondjuk a zöldet, akkor nagyon jó gyógyítók lesznek. És naponta mindenféle technikát, szertartást és mindenféle fura dolgot végeztek, hogy egyszer majd eljutnak a zöld állapotba. 

Igen szomorú volt az, hogy annyira és annyira hittek ebben, hogy elhitették magukkal, hogy látják is ezt a színt, és ebbe az illúzióban ringatták magukat. Teljesen beleőrültek ebbe, annyira akartak ebben hinni, de továbbra is csak szürke különböző árnyalataiban láttak, 

Azt hitték, hogy ha elég erősen dolgoznak magukon, akkor valami szuper-csoda birtokába kerülnek.

Ám a legviccesebb az volt, hogy minden szín ott volt körülöttük: soha nem is tűnt el. Keresték, kutatták, de végig az orruk előtt volt. És amikor azt hitték (mint most Te, aki ezt olvasod ;) ), hogy megtalálták valamelyik színt, csak újabb és újabb illúzióba kerültek.

Az a néhány színlátó nagyon sajnálta ezeket az embereket, mert tudták, hogy minden kis csapocska ott van az emberek szemében, és minden szín is adott. Csak nem akarták látni. Mert féltek tőle ott mélyen belül és hiába hitették el magukkal, hogy látni szeretnének valójában csak az ezzel elnyerhető mindenféle hatalomra és pénzre gondoltak, hogy majd jobban és okosabbak lesznek másoknál.

A színlátók pedig nem tehettek semmit sem az emberekért, mert nem is ment el hozzájuk senki. Nem tudtak semmi olyat adni nekik, ami érdekelte volna a többi embert. És a színlátók pedig boldogan élték a színvakok között az életüket, köztük jártak, és ugyanúgy néztek ki, nem voltak különlegesebbek, sem többek, sem szebbek. Egyszerűen csak milliószor millió színben pompázott körülöttük az élet, és ők élvezték ennek minden pillanatát. 

A többi ember nem igazán értette, hogy min mosolyognak, miért boldogok pénz hajkurászás, hatalomvágy, hírnév meg ezek nélkül, pedig nekik megvolt minden, amit csak kívántak az élettől.

Valahol ez egy nagyon-nagyon szomorú történet e távoli színvak bolygó embereiről... valahol pedig egy csodálatos történet. Sokszínű, egyszerre. 

Kis Balázs Kunó