Ne félj, nem vagy magad! Sokan vannak éppolyanok, mint te,
s bár nem tudsz róluk, ők is a te életed élik.
És mindaz, ami te voltál, amit álmodtál, s amit érzékeidbe
fogadtál, bennük is ugyanazzal a szépséggel fénylik.
Ne büszkélkedj! A gondolataid nemcsak a tiéid! Másokban is élnek.
Mi mind ugyanazt az utat jártuk be, sötétben botorkálva,
elveszetten bolyongtunk, mint az anyját vesztett árva,
s mindnyájunkat egyformán illet meg a dicséret.
Mindenkivel osztozol valamiben, és mind egyformák vagytok.
Mióta világ a világ, így viseljük együtt, a terhet.
És ismétlődünk: úgy váltunk alakot, arcot,
nagyok és tiszták egyként, mint a nevét sem tudó gyermek.
Megosztunk mindent: erőt, tudást és vétket.
Honnan álmunk buzog, az is közös kútfő, és
egyetlen közös tálból táplálkozik a lélek.
Minden homlokon egy csúf bélyeg: az önzés.
Ember áll emberrel szemben, s mindegyik hibátlan,
mindegyik a legjobb, a legszebb, hinné a zavart elme,
de a vérünk, mindnyájunk veresége a gyilkolásban,
mégiscsak egyazon lélek történelme.
Szörnyű ezt mondani a hiúság fülébe,
ám igen boldogító a boldogtalanságnak,
hogy mind egyformák vagyunk jóban-rosszban, s egyféle
végzet súlya suvaszt le minden vállat.
Én is ott vagyok valami ismeretlenben,
egy messzi csillagon, kibontva, itt meg egyetlen szálam
sodorja egy holt virág, egy vad világ, mely elzúg felettem,
ó, lesz-e idő, hogy igazi lényem megtaláljam?
Mert én mégis, nem létezőn is, önfejűn én vagyok,
a gyilkos lándzsa hegye, ha feláldoznak a tömegben;
mindenség mindenben én: élő és halott;
testvérek tartanak fenn, névtelenül, de tartósan. Nem lehet nem lennem.