Karinthynak ellentmondva, ha én egyedül vagyok egy szobában, akkor is nő vagyok. Nem attól leszek még inkább nő, hogy bejön egy férfi, nem miatta fog visszatérni a napfény az életterembe, nem egy férfi hatására leszek én nő. A ragyogtatás nem valami kiemelt férfiúi funkció, nem az ő feladata az állandó fény, mintha csak egy lámpát kapcsolna fel egy színeit vesztett, szép, szomorú nő lelkének előszobájában. A nő testi és lelki komfortérzetéért való egyoldalú, kizárólagos felelősség egy idő után nagyon nyomja majd a férfivállat, felemészti, elszívja az erejét, végül veszi a kalapját, és távozik. Egy férfi valóban képes arra, hogy szemet csillogtasson, tekintetet fényesítsen, arcra pírt varázsoljon, hogy színeket hozzon, még több, még élénkebb színeket. Mégis, tagadjuk, vagy sem, attól még az igazság ott hever a körömcipőnk előtt: a férfinak olyan nő kell, aki önmagát ragyogtatja, a saját kedvéért, és borús napokon kiszínezi önmagát. Az a nő, aki nem szereti, és nem értékeli önmagát, az ne várjon csodát, égszakadást, földindulást. Az a nő nem fog buja, érzéki feromonokat árasztani, éles eszével sem fog csábítani, és nem bolyong majd fehérneműboltok, és sminkfelszerelések szivárványszínei között sem lelkesen, egyedül, önmagának saját ragyogása miatt, hanem marad színeit vesztett, szép, ámde szomorú nő.

Király Eszter