Meghalt egy ismerősöm. Nem Nepálban, nem egy egzotikus utazáson és nem hegymászóként.Itthon, Budapesten.Két gyermeket hagyott maga után. Egy kicsit és egy még kisebbet. Nem barátom volt, nem haverom, csak hosszú heteken át dolgoztunk együtt egy projecten.  Megdöbbentett a halálhíre. Az elmúlt néhány hónapban pedig két olyan lány ment el az ismerőseim közül, akik mindig lányok maradnak. Akik sohasem lehetnek már anyukák, nem lehetnek feleségek és nem érték meg a középkorú nők: egy falatnyi süti is meglátszik már rajtam paráját. Egy éve pedig egy barátom ment el. Az ő halálára pedig a hihetetlen kifejezés nem sallang és nem közhely. Tényleg nem hittem el, amikor az egyik barátnőm egy szombati napon mondta nekem a telefonban. De az egész történet olyan, hogy sosem csodálkoznék, ha G.egyszer belépne az ajtón és azt mondaná: elhitted?

Mert olyan hírek, történések ezek, amelyeket valahogy nem vesz be az ember agya, elméje. Fiatalok mennek el és hagyják úgy az embert, mintha elhúzott volna mellettünk a busz a megállóban és még le is locsolt volna. És ebből az egészből nem azt fogom kihozni, hogy jaj,milyen kegyetlen az élet. És nem is azt, hogy a legjobbak mennek el. Nem is azt, hogy járjatok el szűrésekre, nehogy gond legyen. Inkább azt, hogy éljetek. Ne mondjátok: majd és ne mondjátok holnap elkezdem.  És ne virtuális életet éljetek a számítógép előtt.  Igazit.  Igazi emberekkel, igazi konfliktusokkal, igazi örömökkel, igazi színekkel, igazi ételekkel,  igazi színekkel, igazi bulizással, igazi másnapossággal, igazi szerelemmel, igazi csalódással, igazi kitört tűsarkakkal és nagyon sok igazi nevetéssel.  Ebben az életünkben ez az egy életünk van. Nem pazarolhatjuk el arra, hogy várjuk, hogy az életünk megtörténjen, hogy egyszer csak becsöngessen hozzánk az élmények garmada és a sötétségből hirtelen világosság legyen.

Mert mi vagyunk a főszereplői és a rendezői is az életünknek. A jegyet pedig már rég megvettük az egészre, a pénztártól való távozás után reklamáció ugye már nincsen! Rohadtul nincsen!