A kora esti félhomályban ijesztően tükröződtek vissza a játszótér körvonalai. Minden olyan kusza volt.

Úgy érezte, hogy egy végeláthatatlan, messzi távolba nyúló körbe zárják, szorítják egyre szorosabban a fák. Az utcai lámpák össze-vissza villódzó vakujában tekintete éppolyan üresen kongott, mint a nap bármely szakaszában. Élettel teli, vidám orcájáról eltűntek az érzelmek. Szemének csillogásából kiveszett a tűz, a szenvedély, ami cselekedeteit kísérte. Ma nem mosolygott senkire. Magányra volt szüksége, s miközben adózott egyik kedvenc barátja, Jack emlékének libabőrös lett. A whiskey íze még mindig újdonságként hatott rá, pedig az utóbbi időben gyakran kereste újdonsült cimborája társaságát. Bizonytalanságát, az életbe vetett hitét így próbálta visszanyerni. Könnyek mardosták arcát, sminkje kezdett maszatokban szétoszlani arcán. A torkában érezte azt a bizonyos gombócot, gyomrát még a feszültség és a keserű gyötrődés erős béklyói kínozták. Na meg az a fránya kefir. Egy falat sem ment le a torkán egész álló nap. Hogyan is tudott volna az evésre gondolni? A múltját sírta vissza. A várost, ahol született, s az embereket, akikkel együtt nőtt fel. Azokat az embereket, akikben támaszra lelt, és felsegítették, ha netán térdre kényszerült a vállára nehezedő súly miatt. Hiányolta az ártatlanság időszakát, amikor még minden olyan tiszta volt, bántalmaktól mentes. Olyan, akár egy szivárvány. Sosem értette miért állítja a sors olyan próbák elé, melyeknek semmi jelentősége. Értelmetlenségről árulkodnak, akkor meg mihez kezdjen velük? Mindig is azt hitte, az ilyen dolgoknak jelentősége van. Hogy találkozhat valakivel azért, mert számít a perc, a hol és a mikor. De legfőképpen a miért. Nem tehetett róla, egyszerűen csak belé volt kódolva. Mindenben valami sokkal nagyobb volumenű valamit igyekezett meglátni, és roppant csalódott volt, amikor megbizonyosodott róla, hogy nincs ott az égvilágon semmi, de semmi sem. Ám ez volt Ő. A lány, aki nyitott volt a csodára, aki várta a meglepetés erejét. Várta, hogy az orkánként kavarja fel szürke hétköznapjait. Hol volt hát az a világ, amelyet megálmodott magának? Úgy érezte a valóságon kívül rekedt, merre találja annak hangjait? Hogyan talál vissza az útra, befelé, önmagához? Mikor lesz minden újra olyan, mint régen volt? Ilyenkor az egekig magasztalta régen volt önmagát.

Újra végigrágta egykor hozott döntéseit, mindhiába. Úgy látszik, az élettől kapott pofonok sokasága másfelé akarja terelni. Amennyiben ez a srác is, ahogy szokták mondani, egy volt a sok közül, tényleg hagynia kell. Nem hasonlított a Shape, vagy a Cosmopolitan címlapjain feltűnő lányokra, az tény és való, de benne több minden volt, mint amit első látásra gondolnának róla. Bár néha inkább hajazott egy folyton zsörtölődő, házsártos némberre, ennek ellenére óriási szíve volt. Ha megnyitotta kapuit legtöbbször csalódás érte, ezért csak a hozzá közel álló személyek érezhették igazán törődését. Jó volt ez így. Valahányszor másra koncentrált, szeretetet remélt, ha csak ideiglenesen is, de kisiklott az élete. Nem látta már értelmét a hajszának. Maga sem tudta megmondani, hogy miért, de Benne bízott igazán. Azt hitte, hogy ennek a röpke kis pillanatnak van annyi ereje, hogy megváltoztathasson mindent. Azonban Ő nem volt Aliz, és ez nem Csodaország. Sokkal inkább Csipkerózsika, aki éppen száz éves álmába készült elszenderedni. Fel kellett ébrednie.Hűvösödött, a szél csípte már arcát, a magány jeges lehelete futott végig rajta. Megrázta magát. Elég ebből. Miért teszi ezt? Összehúzta magán farmerkabátját, levágta az üres üveget és kiszállt a hintából. Tétován intett búcsút önmarcangolása helyszínének. Már rájött: feladata van. Igazából sokat köszönhet Neki. A sokadik padlóra zuhanás után, végre döntött. Szilárd elképzeléseinek testet kell ölteniük, és erre Miatta (miatta!) ébredt rá. Elérkezett az önmegvalósítás időszaka. Minden, amire valaha is sajnálta az időt, amitől félt, amiről csak álmodott: most megvalósításra kerülhetnek. Néhány hónap az egész, és rá sem fognak ismerni. Mosolyogva int majd be a világnak, Ő nem egy marionett bábú. Ne rángassa hát senki. Összetört szív nem is létezik, csak tehetetlen lélek – gondolta, miközben háta mögött éppen bevágódott az épület ajtaja.

Nesze!Bogi