A csöndes utcán keszeg öreg csoszogott egy őszi délután. Lába alatt száraz falevelek zizegték, hogy sok-sok nyár elmúlt már.
Előtte hosszú magányos éj, s a június oly messze még. Az árvaháztól nem messze papírszelet ötlött szemébe a lehullott falomb közül.
Reszkető kézzel hajolt le érte, s ahogy olvasta a gyerekes írást, szeméből kibuggyant a könny, mert tüzes vasként égették szívét a szavak.
„Akárki olvassa ezt, szeretem, akárki olvassa, szükségem van rá. Soha senkinek nem mondhattam még ezt, hát akárki olvassa ezt, szeretem!"
Az öreg szemével az árvaházat fürkészte, s egy kislányon pihent meg tekintete, aki orrát az ablaküvegnek nyomva figyelt.
Akkor tudta, végre barátra lelt, integetett a gyermeknek, és mosolygott felé. Mindketten tudták, most már fittyet hánynak majd a télnek.
És úgy is lett, végignevették a zord időt. Beszélgettek a kerítésen át, maguk készítette apró ajándékokkal lepték meg egymást. Az öreg játékokat fabrikált a kislánynak. A gyermek gyönyörű hölgyeket rajzolt a bácsinak. Dús lombú fákat, tündöklő napot, és nevettek, nevettek egyre.
Ám beköszöntött a június, és a kislány rohant a kerítéshez, hogy megmutassa legújabb rajzát, de az öreget nem találta ott. Valami azt súgta, többé nem jön el.
Felment a szobájába, papírt, ceruzát vett elő, s ezt írta:
„Akárki olvassa ezt, szeretem, akárki olvassa, szükségem van rá. Soha senkinek nem mondhattam még ezt, hát Akárki olvassa ezt, szeretem!"
Erőleves a léleknek
