Gyermekfejjel azt tanultuk, s a gyermekeknek is azt tanítjuk, hogy háromféle idő van, múlt, jelen és jövő. Ki merné azt mondani, hogy nincs három, hanem csak egy, mert a másik kettő nem valóság, vagy hogy azok is megvannak, de úgy, hogy az idő, amikor jövőből jelenné változik, valami rejtekhelyről előballag, mikor pedig jelen mivolta múlttá öregszik, megint visszabújik. Hol látták a jövőt a próféták, ha a jövő még nem volt meg? Hisz nem lehet azt látni, ami nincs. Viszont a múlt időről nem beszélhetnének az emberek igaz valóságot, ha elméjük a múltat nem látná, márpedig nem láthatná, ha a múlt semmi volna. Van tehát múlt és van jövő.
Van múlt és van jövő, de azt szeretném tudni, hol vannak. Ha ezt egyelőre nem is tudom, azt igen, hogy akárhol is vannak, nem jövő és nem múlt módjára vannak ott, hanem a jelen módján. Mert ha a jövő ott is jövő, ha a múlt ott is múlt, akkor az egyik még nincs ott, a másik már nincs ott. Akárhol a helyük, akármi a valóságuk, bizonyos, hogy a módjuk jelen.
Tisztán és világosan látjuk immár, hogy sem a jövő, sem a múlt nem tényleges valóságok, szorosan véve tehát nem mondhatjuk, hogy háromféle idő van, múlt, jelen és jövő. Több igazsággal talán így mondhatnók: háromfajta idő van, jelen a múltra, jelen a jelenre, jelen a jövőre vonatkozólag. A három idő csak a mi érzékelésünkben van, máshol nem található, a léleknek van jelen emlékezése a múltról, jelen szemlélete a jelenről és jelen elképzelése arról, ami majd jön. Kérdés azonban, hogy miképp mérhetjük a jelent, mikor nincs kiterjedése. Nem a kiterjedését mérjük, hanem a folyamatosságát, hiszen ami elmúlt belőle, az nem mérhető, mert már nincsen. De honnan érkezik, miféle irányból, s hová illan a mérni igyekvő kéz elől? Honnan? Hát a jövőből. Merre? A jelenen át. Hová? A múltba. Tehát abból, ami még nincs, azon keresztül, aminek nincs kiterjedése, abba, ami már nincs.
És mégis mérjük az időt. Nem azt, ami még nincs, nem is azt, ami már nincs, azt sem, aminek nincs tartamszerű kiterjedése, vagyis sem a jövőt, sem a múltat, sem a jelent – időt azonban mégis mérünk.
Lelkem, tebenned mérem az időt. A még nem létező jövő fogyása és a már nem létező múlt növekedése lehetetlen volna, hacsak a lélekben, amely e folyamatot végrehajtja, háromféle cselekvés nem volna. A lélek vár, figyel és emlékezik, így aztán az, amit vár, azon keresztül, amit figyel, áthalad abba, amire emlékezik. Ki meri tagadni, hogy a jövő még nincs meg? S a lélekben mégis megvan az eljövendők várakozása. Ki meri tagadni, hogy a múlt már nincs meg? S a lélekben mégis megvan a múltak emlékezete. Ki meri tagadni, hogy a jelennek nincs kiterjedése, hisz pillanatok szerint halad előre. A lélek figyelme marasztja meg azt, ami eltűnni iparkodik.
Szabó Magda
