Ismerünk egy lányt, akit Lizának hívnak. Elmeséljük most a történetét arról, hogyan fogadta el, sőt szerette meg a saját testét, és mekkora utat járt be, mire sikerült megszabadulnia a testképzavar börtönétől.
Soha nem voltam elégedett a testalkatommal. Nemcsak én, az anyám sem. Hála neki, az évek során fokozatosan belém ivódott a „túl kövér vagy” elnevezés. Kész csoda, hogy nem így mutatkoztam be. De tekerjük vissza kicsit az időt, hogy ti is megértsétek. Egyedüli gyerekként a szüleim kedvence voltam, már kisbaba koromtól kezdve én voltam a család kicsi tengerimalaca, akinek naponta kétszer is adtak vacsorát, mert szerintük az átlagos adag túl,kevésnek bizonyult. Mondanom sem kell, pufók kisbaba, majd később még pufókabb kisgyerek lettem.
Emlékeztek a hálaadásnapi epizódra a Jóbarátokból? Arra a részre, amikor Monica anyjának nincselég hely a hűtőjében a sütőtökös pitéknek, ezért megkéri a lányát, rakja el a sajátjába? Na, azmén életem is pont ilyen volt. Ugyanakkor az anyám egész életemben éreztette velem, hogy kövér vagyok, és le kellene adnom néány kilót. Az osztálytársaimról nem is beszélve, akik egyszerűen csak „Zsíroskának” gúnyoltak. Kíváncsi lennék, vajon tudta-e bármelyikük az igazi nevem. Erősen kétlem. Ezek után sejthetitek az önbizalom szó jelentését csak hírből ismertem, de sohasem voltmhozzá szerencsém. Zárkózott lettem, és kireszkettetnek éreztem magam. Velem ellentétben az anyám mindig is bátor volt, és magabiztos és nem mellesleg, szuper sovány, amikor férjhez ment apámhoz. Aztán teherbe esett, a kilók csak úgy szökdöstek felfele, ő pedig engem okolt ezért. És erre azóta is emlékeztet, nehogy véletlenül elfelejtsem... Végignéztem, ahogy egymás után próbálta ki a különböző diétákat, és amikor 14 lettem, megkérdezte, csatlakozom-e hozzá. Nyilván nem volt választásom - próbáltam volna nemet mondani - ezért együtt kezdtünk bele a fogyókúrába, ami meghozta gyümölcsét, ugyanis a ruhaméretem L-esre változott, anyám pedig csak úgy repesett az örömtől, annyira, hogy rögtön el is vitt új göncöket venni.
Sajnos én még mindig túl kövérnek találtam magam, szóval a ruhaméretem változása nem változtatott a tényen; a baj már megtörtént. Otthon pedig kezdetét vette a yo-yo effektus hadművelet, ugyanis amikor végeztem a vacsorámmal, anyám újra telepakolta a tányéromat (szakasztott úgy, mint régen), mondván, most fogytam le, mit árthat még „néhány” falat? És ez így ment hosszú éveken keresztül. Ha nagy nehezen sikerült leadnom néhány grammot, megkaptam, hogy nem eszem eleget, ha pedig megint túlsúlyos lettem, egyfolytában azt hajtogatta, el kellene kezdenem egy diétát.
Kapcsolatom az ételekkel finoman szólva botrányos volt. Az evésben találtam meg a lelki vigaszt: ettem, amikor izgatott voltam, vagy ha unatkoztam, és akkor is ettem, ha szomorkodtam. Soha nem gondoltam, hogy valaha is ki tudok mászni ebből az ördögi körből, egészen addig, amíg meg nem ismertem a férjemet, aki pont olyannak szeretett és fogadott el, amilyen vagyok. Mindenkinek kell, hogy legyen egy pont az életében, ahol azt mondja, kész vége: én most elfogadtam magamat. A yo-yo effektusnak azóta (majdnem) teljesen vége szakadt, megtanultam előnyösen öltözködni, és szépen lassan megbékéltem a tudattal, hogy valószínűleg sosem leszek XS-es méret, de ez nem akadályoz meg abban, hogy szépnek érezzem magam. Hiszen tudjátok: nem a méret a lényeg.
Amikor megszületett a lányom, eldöntöttem, hogy mindent megteszek, azért, hogy ő ne kerüljön az én cipőmbe, hanem olyan egészséges, teljes értékű felnőtté váljon, amilyen én mindig is szerettem volna lenni.
Nesze!Dóri
