A változás édes – akkor is, ha fáj
Néhány héttel ezelőtt az egyik közeli barátom szipogva hívott fel:“úgy érzem, hogy a szerelmem szakítani fog velem… és ha ez megtörténik, akkor készülj fel rá, hogy holnap hisztérikus sírás közepette foglak keresni”. Amikor másnap megcsörrent a telefonom, és láttam, hogy ő az, azonnal összeszorult a szívem. Nem sokkal később már a kedvenc tengerparti szakaszunkon csücsültünk a fövenyen, ő pedig valahol a kétségbeesés és az újrakezdéssel járó izgalom között lebegve elmesélte: a több éven át tartó kapcsolatnak hivatalosan is vége. Kevesen akadnak, akiknek meg se kottyan a szakítás - egy kapcsolat lezárása még olyankor is fájdalmas, amikor már csak száraz morzsák maradtak az egykori édes szerelemből. Fáj bántani a másikat, és még jobban fáj a bizonytalanságtól való félelem, ám egy biztos: a legfájdalmasabb egy életen át boldogtalan viszonyban sínylődni. Ám amilyen sokféleképpen látjuk a búcsút, mi, különféle emberek, olyan tisztán körvonalazódik: szakítani - ahogy egybe kelni is - csak tiszta szívből lehet.
Ha nem így tesszük, akkor egyszerűen megfelejtkezünk önmagunkról egy-egy szakítás után. A csalódás valahogy teljesen elfeledteti velünk, hogy egyszer, vagy sokszor, de mindannyian belegázoltunk már a szerelmünk lelkébe. Apró titkok, jelentéktelennek ítélt füllentések, gyenge pillanatok... aztán bocsánatot kérünk, vagy éppenséggel azt
sem, hiszen „csak felesleges fájdalmat okoznék”... pedig a kapcsolat megromlása ezzel kezdődik: az őszinte szerelem áldozatul esik a bizonytalan végkifejlettől való félelemnek. Aztán eljön az a pont, hogy az új út – bármerre vigyen is – jobb, mint a biztos jelen. Ekkor elkezdünk hullámokat kavarni, azaz változtatni - ez pedig gyakran olyan
fájdalmas, hogy majd’ belehalunk. Ám ha erős egy viszony gyökere, akkor az ár levonulása után megmarad, ami igazán fontos, a szemetet pedig elviszi a víz. Ha pedig nem volt erős, akkor így van rendjén. Ahogy Rafiki, a pávián sámán mondja az Oroszlánkirályban: "A változás jó." Amilyen szimpla, olyan fontos igazság. A változás a lehető legjobb dolog, ami történhet velünk, hiszen tágítja a látókörünket, és közelebb visz minket a valódi önmagunkhoz: a megbocsátó, megértő, elfogadó önmagunkhoz. A tévedéseink száma végtelen, ám van valami ami
közös a hibáinkba: mind megbocsátható – ha nem tagadjuk le őket. Amikor végre felfedezzük, hogy egyikünk sem jobb, vagy rosszabb a másiknál, akkor vagyunk készen egy új, jobb, tisztább, szebb szerelemre. Vigyázzunk rá.
Végezetül álljon itt egy általam nagyon nagyra tartott magyar természet és szellemgyógyásztól, aki egyszer egy csontrakó masszázs közepette olyasmiket mondott nekem, amiket csak esztendőkkel később értettem meg – ám épp akkor, amikor a legnagyobb szükségem volt rájuk. Tuba Gábor Botond szerint egy együtt érző és szeretetteljes személynek mindegy, hogy melyik helyzetben van – az elhagyott, vagy az elhagyó oldalán áll, mert úgyis fájni fog neki a szakítás. „Az elhagyás felelőssége vetekszik az elhagyottság szerencsétlenségével. Egyik sem könnyű, hisz mindkettő a változtatás nehéz csíráját hozza. A magány szokatlansága keveredik az új hajnal izgalmával.” És valóban: a barátom, aki néhány hete még a poklok poklát élte át, ma már azt mondja: a világ minden kincséért sem menne vissza az egykori kedveshez. Mert jobbat érdemel.
Fényes hetet kívánok mindenkinek, ezúttal egy vers idézettel.
"Ha vége, hát csókolj meg s isten áldjon; megtagadlak, már nem vagyok tied;
gyönyörnek, óh, mily gyönyörnek találom, hogy ledobhattam bilincseimet. (...)
Most, bár szerelmünk már-már alig él, s ravatalánál zokog a hűség
és utolsót lüktet a szenvedély s a tisztulás lefogja a szemét,
most még, noha mindnyájan elsiratták, fel tudnád támasztani, ha akarnád."
Michael Drayton - Búcsú a szerelemtől (Szabó Lőrinc fordítása)
www.facebook.com/
www.WhiteCityBoy.com
