Néhány napja egy barátunk igen megdöbbentő levelet tett közzé. Egy figyelmeztetést a férfi társaknak. Igen erőteljes üzenet. Olvassátok! 

Hogy miért írom le mindezt? Mert kikívánkozik. Mert én is javíthattam volna a saját állapotomon, ha jobban odafigyelek magamra.

Örök igazság: amíg valakivel nem történik meg, addig az illető szentül meg van győződve róla, hogy vele sosem történhet meg az, hogy rákos legyen. Aztán ha mégis megtörténik, elkezdi kicsit másként szemlélni a dolgokat.

 Első találkozásom a rákkal 2002. decemberére vezethető vissza. Ekkor futott végig egy zsibbadás a fejemen, majd zsibbadt el a szám majd két hónapra. Jött ilyen vizsgálat, jött olyan, meg amolyan, de vért szinte senki sem vett, amiből kvázi megmondható lett volna az, hogy ez nem egyszerű kimerültség, ahogy több neurológus is leírta "szakvéleményében".

Aztán jött egy sárgaság, egy kis célzott vizsgálat, pár hümmögés az első mellkas röntgennél és továbbiak az ultrahangnál és az immár korrekt szakvélemény: Burkitt lymphomám és Boeck sarcoidosis-om van. Még tarkította ezt egy vékonybél lyukadás, majd egy életmentő nagy hasi műtét, aztán pár hét medrol szedés, mint bevezető terápia, majd jöhetett fél évig a havi brutális adag kemo anyag. Jobban nem részletezném, volt még közben szájsebészeti műtét is mert ott is találtak "kósza" daganatot.

Azon túlléptem és azt hittem, hogy engem többet nem támadhat meg a kór.

Hittem ezt azért, mert közben a kezembe került -szó szerint- két különböző energia is, amivel kisebb csodákat tettem, magamon, és másokon is. Kinek a régóta elvágott ujj idegeit kötöttem újra össze, míg másoknak a lelki életét sikerült sínre tenni egy kis "rávezetéssel".

A kontroll vizsgálatok jók voltak, nem mutattak semmit, aztán eltelt öt év, és utána már csak néha-néha vetődtem a doktor felé, volt, hogy évente, de legutóbb három év telt el a kontroll vérvétel óta. Ezt sem szabad megengednie magának egy daganatból felgyógyult embernek. Igenis nyomon kell követni a szervezet változásait.

Aztán 2012 nyarán jött egy furcsa érzés: a nem épp rám méretezett Opel Corsa-ba ülve egy közepes nyilallás a bal herében. A férfi erős, a férfi bátor és főleg hiú..  ezért azt gondoltam hogy biztos csak rosszul ültem rá. Ennyi. Aztán néha fájdogált, volt egy kis gyulladás amit talán kezeltek is gyógyszerrel egy ideig, majd elmúlt, de egyébként nem foglalkoztam vele tovább.

Egészen őszig, amikor már elkezdett megnagyobbodni a bal oldali. Kényelmetlenül és zavaróan. Akkor kezdtem el itt-ott vizsgálatokat végeztetni, míg nem a SOTE Urológiai Klinikáján nem kötöttem ki a professzor előtt, aki közölte, hogy nincs mese, azt ki kell venni. Ekkor tudtam meg konkrétan, hogy mi is az a radikális kasztráció. Engem a bal oldalon érintett.

A vizsgálatok eredményei kvázi jók voltak. A rák nem tört át a szervezetbe, így csak egy "biztos, ami biztos" kontrollt javasoltak. Én meg marhára könnyelműen vettem és nem mentem el időben. Igen, tétováztam, gyógyítottam magamat, hittem, hogy én is meg tudom oldani. (no persze ehhez sokkal, de sokkal többet kellett volna magammal foglalkoznom, amit nem tettem. Ez az én keresztem.)

De nem tudtam. Múlt héten végre erőt vettem magamon, félretettem minden -egyébként is csúszó- dolgomat és elmentem a konzíliumra. Persze, hogy nem dicsértek meg, hogy csak most megyek. Jött egy vérvétel, tumor marker nézéssel, és egy here ultrahang. A tumor marker újra magas, és bizony a jobb here sem makulátlan. És akkor óvatosan fogalmaztam.

Nos, ma túl vagyok egy mellkas-hasi-medence CT-n, aminek egy hét múlva lesz eredménye, de szinte biztos hogy május második hetében újra kés alá kell feküdjek egy újabb radikális kasztrációra, majd a CT és a szövettan eredményeként vélhetően ismét jöhet egy adag kemo.

Sokszor eszembe jut az a pillanat, amikor először belém nyilallt a fájdalom és a kérdés: miért nem figyeltem magamra, miért nem nézettem meg időben? Akkor lehet, hogy nem itt tartanék. 

Szóval, kedves férfitársaim, szépen fogja magát mindenki és menjen el AZONNAL egy biztonsági here ultrahangra, tegye félre az önérzetét és minden ellenérzését, szégyenérzetét meg minden mondvacsinált nyűgjét-baját. Komolyan.