Csók a családnak!

Az emberek gyakran kérdezik tőlem, nem szomorú –e, hogy mióta külföldre költöztem, csupán évente néhányszor látom a családomat. Míg néhány évvel ezelőtt hetente többször összefutottunk – bármilyen elfoglaltak voltunk is, manapság kevés napot töltünk együtt egy-egy esztendő során: olykor Izraelben, olykor Magyarországon. És bár ez elsőre valóban szomorúan hangzik, az igazság az, hogy – bármily hihetetlennek tűnhet is – tulajdonképpen többet vagyunk együtt, mint valaha. Nem mindegy ugyanis, hogy az ember tíz percre pattan be a szülei kocsijába, és húsz percre felugrik hozzájuk, vagy tudatosan és intenzíven együtt tölt velük egy hetet, teljes lelki és fizikai jelenléttel.

Nem is olyan rég meglátogatott a Papám Tel Avivban, és bár ő járt már nálam néhányszor, ezúttal a nagynéném is vele tartott – ő először vizitált Izraelben. Attól a pillanattól fogva, hogy beléptek az otthonunkba, egyszeriben mintha visszarepültünk volna azokba az időkbe, amikor még a hétvége azt jelentette: van 48 óránk, hogy munkát, iskolát, gondokat és teendőket félretéve főállásban egy család legyünk. Anno sokat jártunk ki Szentendrére, vacsorázni a Duna partra, vagy egyszerűen csak otthon sütkéreztünk a kertben, és véget nem érő beszélgetésekbe bonyolódtunk. Felnőtt életem során soha nem tapasztaltam meg többé mindezt: miután húszévesen saját lakásba költöztem, valahogy evidensnek tűnt a családom jelenléte és észre sem vettem, hogy valójában már réges régen nem aktív részesei a mindennapjaimnak. Hihetetlen, de több száz kilométerrel kellett odébb költöznöm ahhoz, hogy megértsem: ahhoz, hogy lélekben közel maradjunk a családunkhoz, elengedhetetlen minőségi időt tölteni együtt.

Az elmúlt hét során bejártuk Haifát, Jeruzsálemet, Akkót, Tel Avivot, együtt reggeliztünk, vásárolgattunk, sétálgattunk és kávézgattunk, közben pedig órákon át beszélgettünk, soha ki nem fogyva a témákból. Elképesztő, hogy mennyi minden történt mindannyiunkkal – még jóval azelőtt is, hogy egymástól távol lévő országokba költöztünk volna, ám valahogy a hétköznapi rohanás, és az élet mindennapi küzdelmei elterelték a figyelmünket arról, hogy milyen fontos egymás sorsának aktív részese lenni. Megtapasztalni, meghallgatni, együtt érezni. Yehuda Berg, a Kabbala Központ spirituális igazgatója így ír: „Számtalan valóság létezik egyazon időben. Ezek az úgynevezett paralel univerzumok. Az hogy mi melyikben létezünk, az csakis rajtunk múlik. Melyik legyen? Az a valóság, ahol a barátaink mindig támogatnak, a családunk hisz bennünk és a szívünk megértéssel van tele? Vagy az a valóság, amelyikben az üzlet sosem jön össze, ahol mindig  lemaradunk a hajóról és a baj sosincs tőlünk távol? Mindkét valóság egy időben létezik. A meghatározó tényező pedig az ahogyan cselekszünk”

A kabbala azt tanítja, hogy az ego által vezérelt tetteink a káosszal teli valóság börtönébe zárnak minket. Ám minden olyan alkalommal, amikor ellenállunk a reaktív viselkedésünknek, egyetlen ugrással, egy jobb valóságba érkezünk meg.

Fényes hetet – neked és a családodnak.

www.whitecityboy.com

www.facebook.com/kabbalakozpontmagyarorszag