Ha támad a DPS...
azaz a Dúvad Pasi Szindróma
A pasim szexi, okos, jól főz, hűséges, a helyén van a szíve, és tűzbe menne értem. Ám amikor az asztalnál ülve két falat között megjegyzi: "finom a kaja, csak kicsit úgy néz ki, mint a hányás", majd vigyorogva tovább falatozik, valahogy az összes fenti tulajdonságát hajlamos vagyok elfeledni, és csak egyre emlékszem: ez az ember egy állat.
És akkor még nem is beszéltünk arról, amikor egy hosszú nap után hazaérkezve egyenesen a fürdőbe megy, és a vécécsészétől mintegy másfél méterre lévő zuhanytálcába pisil - hiszen egyébként is zuhanyozni készül. Én pedig fogaimat összeszorítva hajolgatok, hogy felvegyem, és a szennyesbe dobjam a Jancsi és Juliska kenyérmorzsáiként eldobált ruháit. Ha épp jó napom van - nem borulok ki, rezzenéstelen mosollyal az arcomon megkérdezem: "Milyen volt a napod, szerelmem?" Ő pedig lelkesen mesél, majd egy óvatlan pillanatban magával ránt a zuhany alá - ruhástul. És ha tényleg nagyon jó napom van, visongok és röhögcsélek, ahogy azt elvárja tőlem ebben a helyzetben - pedig szívem szerint fejbe vágnám a zuhanyrózsával és rárivallnék: "Szerinted ez vicces?!"
Ám, ha megteszem, magam alatt vágom a fát. Ha pedig tovább görgetem a lavinát, és megpróbálok rámutatni arra, hogy ha neki személyesen nem is fontos mindez, akkor legalább szimplán csak az én kedvemért legyen egy kicsivel "finomabb", dühbe gurul, és azt mondja: "Elegem van belőle, hogy körülötted úgy érzem magam, mintha tojáshéjon kéne lopakodnom." Én pedig nem tudom, hogy én vagyok a mimóza, a hiperszenzitív, a romantikus illúziókat kergető álmodozó, vagy legjobb, ha azon nyomban összedobálom (na jó, hajtogatom) a cuccaimat egy bőröndbe, és fel is út-le is út, mert ez az ember soha életében nem fogja megérteni, mi a bajom vele. Ám, alighanem nem véletlen, hogy épp egy ilyen pasit kaptam ki: a Kabbala Központban azt tanuljuk, hogy a sors nem olyat társat ad nekünk, amilyenre vágyakozunk, hanem olyat, amilyenre szükségünk van - a saját személyes fejlődésünk érdekében.
A számítógépes játékokban gyakran használják a "DPS" rövidítést - azt jelenti, "demage per second", azaz "egy másodperc alatt okozható sérülés". Nos, ez a rövidítés az efféle kapcsolatok során is remekül alkalmazható, sőt, akár "Dúvad Pasi Szindrómának" is nevezhetjük. Ahhoz, hogy ne (l)egyen hiszti, dráma, vagy ne adj' Isten szakítás,
előbb-utóbb kénytelenek leszünk orvosságot találni a DPS-re. Viszont bármily meglepő, ez gyakran nem az, hogy a sarkunkra állunk, és jól kiosztjuk az Mr. Vadállatot. A szeretet ugyanis elfogadás, nem pedig elvárás. Yehuda Berg, az "Az elköteleződés spirituális szabályai" című könyv szerzője így ír: "Fogadd el, hogy nem tudsz megváltoztatni egy másik embert. Gondolj csak bele, hogy saját magadat mennyire nehéz megváltoztatnod. És ha képes is volnál rá, ezzel megfosztanád őt, attól a személyes életfeladattól, hogy önmagán változtathasson."
Persze, mindannyiunknak húznunk kell magunkban egy vonalat: mi az, ami már tényleg sok(k). Ha valakibe több rosszindulat szorult, mint szeretet, ha agresszív, és akár szavakkal, akár fizikailag komolyan és folyamatosan bántalmaz, akkor nincs értelme kompromisszumot kötni. Ám nem ritka, hogy két - egymástól megszámlálhatatlan ponton különböző - ember éppen azért találkozik, hogy közös életünk, közös nehézségeik során gyakorolhassák a szeretet, az elfogadás, és a tisztelet művészetét. Ahogy Berg mondja: "Bár nem avatkozhatunk bele agresszívan mások lelki fejlődésébe, megpróbálhatunk úgy hatni rájuk, hogy az nekünk is hasznukra váljon: példát mutathatunk nekik a viselkedésünkkel, a tetteinkkel, a hozzáállásunkkal. A tanítás azonban nem egyelő a prédikálással. A tanítás azt jelenti: amikor kinyitom a számat a törődés motivál, nem pedig az, hogy bárkit meggyőzzek, megváltoztassak, vagy kényszerítsek.".
Türelmes, fényes hetet mindenkinek.
www.whitecityboy.com
