Értékeld, amid van (amíg teheted)
Ha követed a Facebook oldalamat (ITT), mostanra megszokhattad, hogy lassan egy hete minden reggel „spirituális házi feladatot” posztolok „30 napos Kabbala kihívás” címmel. A holdnaptár szerint ugyanis beléptünk a Szűz havába, amely tulajdonképpen az újjászületésől, az „elveszett ártatlanság” visszaszerzéséről szól (de azért nem kell esküvői ruhában fentrengve énekelned a Like a Virgint). A Kabbala Központban (ITT), azt tanuljuk, hogy a Szűz havának 30 napja során készítjük elő a lelkünket a Rós Hásánára, azaz a számadásra - annál nagyszerűbb lesz a következő évünk, minél tisztábban mérlegeljük, min kell változtatnunk az előző esztendőhöz képest. Ha szánunk rá időt a Szűz havában kapcsolatba léphetünk az Isteni természetünkkel. 30 napon át figyeljük, hogy a viselkedésünk milyen hatással van másokra és önmagunkra - ezek a napi gyakorlatok vezetnek oda, hogy csodálatos és káosz-mentes évet kezdhessünk Rós Hásánákor.
A feladatok ilyesfélék: „Válassz egy szeretett embert a környezetedből, akit elhanyagoltál az utóbbi időben. Keresd meg a módját és tegyél érte valami igazán különlegeset, amiből érezni fogja mennyire szereted őt.”, vagy „Gondold végig, kik azok, akiktől elzárkóztál az évek során, és tudasd velük, hogy akármilyen módon bántottad meg őket, vagy bántottak meg ők téged, őszintén sajnálod.” Ám amikor néhány nappal ezelőtt elérkeztünk a – számomra- eddig legnehezebb feladathoz, éreztem, hogy beletörik a bicskám a háziba: „Válaszd ki egy nagy álmodat, és képzeld el, hogy már nem csak a vágyaidban él, de meg is valósult. Milyen érzés? Akármerre mész ma, tegyél bármit is, ne engedd el a beteljesülés érzését.” A legnagyobb vágyam – most már elég régóta – az, hogy képes legyek értékelni azt, amim van, nem csak azt, amire vágyom. Azt hiszem, a legnagyobb „hibám” az, hogy amikor nehéz időszakom van, hajlamos vagyok nullára értékelni mindazt, ami körülvesz – legyen szó az egészségemről, a párkapcsolatomról, vagy a mindenféle tárgyaimról. És persze abba az illuzióba ringatom magam, hogy ha más/több/új lenne, akkor sokkal boldogabb lennék.
Elhatároztam hát, hogy ez lesz a célkitűzésem: úgy fogok tenni egész nap, mintha mindent, ami a birtokomban van, vagy ami körülvesz, nagyon nagyra értékelnék. Hát... nem ment valami jól. A délelőttöt végigpanaszkodtam, hogy harminc felett egyre nehezebb reggel felkelni, ebéd közben finoman beszóltam a páromnak, hogy itt a hétvége, és mi már megint nem csinálunk semmit, időnként pedig random szídni kezdtem a mobilomat, amiért nem a fény sebességével hozza be a Facebook updateeket. Ekkor állt elő a kedvesem azzal a remek ötlettel, hogy menjünk el kirándulni – ez talán minden panaszomra gyógyírt jelent majd. Így hát elautókáztunk a kutyákkal a Jeruzsálem környéki hegyekbe... és én is befogtam végre. Egy olaj-, mandula-, és gránátalmafákkal szegélyezett ösvényen baktattunk egy tavacska felé, és Matan a kutyákkal nagy egyetértésben imádta a tájat. Én épp azon pörgettem az agyam, hogy mindez milyen tökéletes lenne, ha nem rángatna az ebem, ha kényelmesebb lenne a szandálom, és nem csúszna le folyton az övtáskám, amikor egy szőlőliget mellé érkeztünk, én pedig azonnal megkívántam a kövér fürtöket. A gond csak az volt, hogy az igazán szépek a kerítésen túl voltak, a szőlőkertbe vezető kapun pedig lakat jelezte, hogy ez a napsütötte domboldalon elterülő hatalmas gyümölcsöstál nem nekem lett bekészítve. Ez persze engem nem állíthatott meg: én szőlőt akartam. Beugrottam a kőkerítésen, és leszakítottam egy fürtöt, majd mohón a számba tömtem három-négy szemet. Esküszöm,életem egyik legfinomabb szőlője volt. A fürtöt a párom felé nyújtottam, aki kis habozás után leszakított pár szemet. „A tiltott gyümölcs.” – viccelődött.
Este fél hét körül értünk vissza a kocsihoz, és kissé kimerülten bedőltem az ülésre, hogy beizzítsam az útvonaltervezőt. Amikor azonban a telefnomért nyúltam, hűlt helyét találtam az övtáskámnak... benne a mobilommal. Ó, igen: akkor raktam le, amikor átmásztam a kerítésen a szőlőért. Nyilvánvalóan ott felejtettem. Mi is volt benne? A telefonom – amellyel kapcsolatban oly nagy elánnal panaszkodtam, Özge kutyám póráza – amin keresztül vontatott maga után, és a személyim - azaz a személy(iség)em (és a korom) igazolására szolgáló dokumentum. Őrült tempóban nyargaltam vissza a sziklás ösvényen, de a szőlőliget mellett már csak az eldobott, lekopaszított szőlőfürt várt – a táskám megtetszett valakinek. Valakinek, aki nagyra értékelte azt, amit talált benne. Valakinek, akinek épp olyan kecsegtető volt más tulajdonát megdézsmálni, mint nekem a szőlőtőkéket.
Bármily sokat kell melóznom is azért, hogy pótoljam a telefonomat, örülök, hogy így alakult. Örülök, mert ha már én nem végeztem jól a házi feladatomat, a sors gondoskodott róla, hogy megtanuljam jobban értékelni azt, amim van. És mindennek tudatában talán a holnapi feladat is jobban megy majd: „Amikor figyelsz rá, hogy mások mennyi jó dolgot tesznek érted, akkor elfelejtesz azzal foglalkozni, ami hiányzik az életedből. Az ember hajlamos rá, hogy ösztönösen inkább a rosszat veszed észre, ezért folyamatosan dolgoznunk kell azon, hogy felismerjük a jót. Gondold végig melyek azok a dolgok, amelyekért hálás vagy az életedben. Ez a depresszió, a boldogtalanság, vagy a be nem teljesült álmok ellenszere.”
Fényes hetet mindenkinek.
