Az " első randis" mosoly

Péntek este a párom szüleinél vendégeskedtünk családi vacsora címszóval. Az asztaltársaság egyik fő témája egy szomorú szakítás volt. A kedvesem nagynénje harmincéves házasság után válik el a férjétől, és bár tavaly év végén volt egy komoly kísérletük a szerelem megmentésére, de mostanra mindketten belátták: képtelenek annyit változni, hogy az elégedettséggel töltse el a másikat. Az asztal alatt szorosan fogtam Matan kezét, és azon merengtem, hogyan lehetséges az, hogy ennyi közös év, ennyi közös élmény után nincs más megoldás? Hat éve, hogy egymásba szerettünk a párommal, de nagyon nehezen tudok elképzelni egy életet nélküle... az már nem is ez az élet lenne, hanem egy egészen másik. Más ember lennék nélküle.

Elképesztő belegondolni, hogy az évek múlásával mennyire megváltozik a viszony két ember között. Az első randik során semmi másra nem vágyunk, mint hogy lenyűgözzük a másikat a csodálatos személyiségünkkel, igyekszünk dögösnek, okosnak, szellemesnek és elbűvölőnek hatni. Őszintén hiszünk is benne, hogy ez a mi valódi énünk. Aztán eltelik néhány hónap, jön az összeköltözés, és a gyertyafényes vacsorákat lassan felváltják a szingli-korszakból, vagy az előző szerelemből oly ismerős kételyek, frusztrációk és elvárások. Néhány év alatt pedig eljutunk odáig, hogy a legjobb oldalunkat, a legkedvesebb, mosolygós arcunkat már nem a kedvesünknek tartogatjuk, hanem az üzleti partnereknek a megbeszéléseken, vagy a barátnőknek kávézgatás közben. Mikor este becsukjuk magunk mögött az otthonunk ajtaját, és beesünk a lakásba hullafáradtan, kissé ingerülten, éhesen, semmi energiánk nem marad arra, hogy épp olyan elbűvölőek legyünk, mint a „randizós időszakban”. Elvégre „Ki más előtt lehetnék igazán önmagam, ha nem a kedvesem előtt?”

Ez persze igaz, de azért érdemes észben tartanunk, hogy ő bizony nem erre a szekérre szállt fel. Egy csinos kis hintót mutattunk be neki anno, ami után futni is érdemes. Így igazán nem meglepő, ha a hétköznapok ünnepélyessége kiveszik, az viszont már-már megdöbbentő, hogy ilyenkor szinte minden esetben a másik felet hibáztatjuk. „Ő is feltehetné a kedvenc számomat, gyújthatna füstölőt, várhatna vacsival! Most épp egy olyan nehéz időszakon megyek keresztül!” De lássuk be, az úgynevezett „nehéz időszakoknak” soha nincs végük. Csalódunk egy haverban, elveszítünk valakit, akit a rajongásig szeret(t)ünk, anyagilag a padlóra kerülünk, nem találunk élvezetet a munkánkban, hideg van, ellopták a táskánkat, okmányirodába kell menni, beteg a kutya, és így tovább. Az életünk egymást érő kihívásokból áll, ám ez nem jelenti azt, hogy mindezt kifogásként használhatjuk.

Mindezekkel együtt kell törekednünk arra, hogy önmagunk legjobb változatai legyünk nap mint nap. Ez pedig egy kapcsolat során azt jelenti, hogy nem vesszük készpénznek a szerelmet. Én hiszek az örök szerelemben. De abban is hiszek, hogy egy kapcsolat befuccsolása sosem pusztán a „másik hibája”. Sőt, abban is hiszek, hogy ami elromlott, azt megjavítani kell, nem pedig kidobni. A Fény soha nem a szeparálódásban, hanem az egységben ragyog. Ha pedig mégis tovább kell lépnünk, a szívünkben örökké kitűntetett helyet kell, hogy kapjon az, akit igaz szerelemmel szerettünk. A következő kapcsolat során pedig sosem szabad elfelejtenünk: az a bizonyos első randis mosoly sokkal többet ér, mint az igazunk bizonygatása, vagy az elvárásaink hangoztatása egy vita során.

Fényes hetet mindenkinek!

www.steinerkristof.com