Levél mindenkinek, aki sírt már, ha megbántották

Három évvel ezelőtt volt szerencsém egy teljes hónapot Britney édesanyjával, és közeli hozzátartozóival tölteni... no nem személyesen, hanem Spears Mama könyvének, az „A Viharon át”-nak magyarra fordítása során. Az énekesnő édesanyja nem afféle „mindent kitálalok” sztorit vetett papírra, inkább egy édesanya személyes naplója volt ez, amelyen keresztül kicsit könnyebb azonosulni a világ egyik legnagyobb sztárjával. A hírességeket figyelve sokszor elfelejtjük, hogy ezek az emberek éppen olyan emberek, mint mi, mi több, komoly sansz van rá, hogy sokkal komolyabb és súlyosabb gondokkal küzdenek, mint egy takarítónő, vagy egy cégvezető... vagy épp mi magunk.Klisé, de igaz: mindannyiunknak megvannak a magunk problémái, és mivel mi vagyunk a saját életünk filmjének főhősei, mi vagyunk a legnagyobb sztárok a saját világunkban.

Szinte ijesztő belegondolni, hogy amikor ránézünk egy átlagos lakótelepi háztömb kaputelefonjára, minden egyes kis csengő egy külön világot rejt. Egy olyan életet, amelynek főhősei számára ők maguk a sztori főszereplői. Rólunk még csak nem is tudnak, fogalmuk sincs, hogy a házuk előtt jártunk. Mi nekik az, hogy mi nem találjuk a helyünket a világban, amikor apu épp tegnap vallotta be, hogy szeretője van, amikor meghalt a család hűséges hörcsöge, Eper, vagy amikor egyszerűen csak odaégett a muffin? És miközben mások felett büszkén ítélkezünk, legyenek azok elhízott sztárok, vagy a szomszéd gyermeknevelési szokásai, elfelejtjük, hogy hányszor bocsátottunk meg saját magunknak, amikor kicsit összeomlottunk ennek a – lássuk be – néha baromi nehéz életnek a súlya alatt. Hogy milyen komoly harcot folytatunk önmagunk elfogadásáért nap, mint nap. Amiért nem vagyunk olyan vékonyak, mókásak, lazák, bölcsek, mint amilyenek lenni szeretnénk.

Mások balsorsának tükrében sokkal kisebbnek tűnnek a hibáink, igaz? Ez a gondolkodás viszont sajnos oda vezet, hogy tragédiasorozatot indítunk el, úgy személyes, mint globális szinten. Ha belemegyünk abba, hogy másokat szapulunk, saját magunkra zúdítjuk rá a kisebbségi komplexusokat: ettől kezdve harcolnunk kell. Egy olyan világot teremtünk magunk köré, amelyben megengedjük a körülöttünk élőknek, hogy megmérgezzék a közös környezetünket. Mókásnak tűnik szidni a sztárokat, és kiröhögni valakit egy plasztikai műtét kapcsán, de kevésbé vicces, amikor ugyanezt a stílust alkalmazza a párunk egy vita során. Aki sírt már amiatt, hogy valaki durván megbántotta őt, sosem engedheti meg magának, hogy ő is ilyen módon beszéljen másokról. Könnyen lehet, hogy épp azok között az emberek között vár ránk az Igazi Lelki Társunk, vagy a leghűségesebb barátunk, akiket a legélesebben ítélünk meg.

Vajon hány muszlim férfi találhatna szerető feleséget egy zsidó nő személyében, ha nem bénítanának minket az előítéletek? Hány srácról derült volna ki, hogy arany szíve van, ha nem fordulunk sarkon pofákat vágva? Hányszor lett volna lehetőségünk előrelépésre, és személyes fejlődésre, ha nem érezzük kínosnak, hogy bocsánatot kérjünk valakitől, akit megbántottunk? Sőt, hány lány találna társra egy nőben, vagy férfi egy másik férfiban, ha lerombolnánk a tudatunkat kalickában tartó homofóbiát? Kellemetlen kérdések, igaz? Mindannyiunk kérdései. Legyen szó Britney Spearsről, SP-ről, Liptai Claudiáról, vagy Ritáról a sales osztályon, meg a fura nőről a hetedikről. Mielőtt nyersen ítélkeznénk, emlékezzünk rá: emögött az ember mögött egy élet küzdelme áll, minden áldott reggel ugyanúgy fejest kell ugrania a világba, mint nekünk. És ahogy önmagunknak is bíztatást, gondoskodást és megértést kívánunk nap mint nap, adjuk meg nekik is mindezt. Ekkor, és csak ekkor kezdjük el megtalálni a helyünket a világban. Csak mások értékelésén és szeretetén át juthatunk el oda, hogy értékeljük és szeressük önmagunkat.

Szépséges hetet!