Gyerekkorától az önmegvalósítás érdekelte. 25 évesen már főszerkesztő helyettes (Nők lapja), később főszerkesztő az ELLE magazinnál. A napokban jelenik, jelent meg ötödik könyve, és nemrég igent mondott a számára tökéletes férfinak. Mégis azt vallja: sikeres és tökéletes nő nem létezik.

- Milyen érzés friss házasnak lenni?
- Az igazán erős élmény az, hogy milyen jó egy bensőséges kapcsolatban élni! Az esküvő szép emléke a közös életünknek, igazi önfeledt nap volt, mindenfajta megfelelési vágy nélkül. De mindketten tudjuk, hogy ez csupán a hivatalos keret, a mi dolgunk az, hogy megőrizzük azt az érzést, hogy boldogabbak és erősebbek vagyunk együtt mint külön-külön.

- Ilyennek képzelted a házasságot kislány korodban?
- Sok minden járt az eszemben, de arról, hogy milyen feleség leszek, nem gondolkodtam előre. Inkább az izgatott, hogyan fogok mozogni a felnőtt világban? Milyen munkát választok majd, mivel telnek a napjaim és vajon a férjem, mivel fog foglalkozni. Együtt fogunk utazni? Régészkedni? Írni? Az nem jutott eszembe, hogy ki fog porszívózni.

- Szerelmes típus voltál?
- Már az óvodában is foglalkoztatott, min múlik, hogy valamelyik kisfiú felfigyeljen rám. Ahogy nőttem, kiderült, erről egészen más elképzeléseim vannak erről, mint a környezetemnek. Mindig úgy képzeltem, hogy olyan férfivel fogok élni, aki hagy olyannak lenni maga mellett, amilyen valójában vagyok. Idővel rá kellett döbbennem, hogy ez nem ilyen egyszerű. A lányok között hamar elkezdődik egyfajta harc, bizonyos szerepjáték a férfiak figyelméért. Küzdöttek velük, a többi nővel, önmagukkal. Csak figyeltem bambán, nem erről szóltak a nagy regények, amiket
olvastam! Azokban a hősnő nem akart minden áron megfelelni, elvei voltak, amelyekben szenvedélyesen hitt, mégis szeretett és viszontszerették. Talán gimnazista voltam, amikor kifejtettem a barátnőmnek, hogy ha megalkuvás vagy szerepjáték az ára egy kapcsolatnak, akkor köszönöm, nekem inkább nem kell. Persze ebben nem voltam túl következetes, mert mindig jött valaki, aki megmutatta, hogyan ingázik a szerelem az ideák és a realitás síkjai között.

- A te regényeid sem a happy end-ekről ismertek.
- Nehéz rózsaszínű, kerek befejezéseket írni, amikor az élet ritkán tartogat egyértelmű happy endeket. Valójában csak egy életút végén lehet biztonsággal eldönteni, mi az ami valóban jó fordulat volt. Vannak szép időszakok, amit megint küzdelmesebbek követnek. A kérdés az, hogy hova essen az utolsó fejezet? Szeretem ott abbahagyni a történetet, ahol a regényen végighúzódó konfliktus tanulságai éppen lecsengenek és ez a karakterben megváltozott valami. Ha csak apró dolog is, de érezhető, hogy már nem pontosan ugyanúgy él, mint amikor megismertük az első fejezetben. Számomra ez tűnik pozitív befejezésnek. Személyes tapasztalatok is szülték ezeket a végeket, hiszen nekem is több elválással végződő kapcsolat kellett ahhoz, hogy végül megtaláljam azt az embert, aki mellett igazi társsá fejlődhetek. Magam körül is azt látom, hogy férfiak és a nők viszonyában új minták, szabályok születtek. Mindenki ösztönösen a saját életfelfogását próbálja körme szakadtáig képviselni. Regényíróként inkább az izgat, hogy ezt a sokféle igazságot megragadjam.

- Mi lehet a probléma gyökere?
- Azok a keretek, amelyek évszázadokon keresztül egyértelműek voltak, mára elhalványultak miközben mi egyszerre próbálunk az új meg a régi elvárásoknak megfelelni. Nagyon ritkán hozza úgy a sors, hogy valaki fiatalon az első vagy második kapcsolatában talál rá arra, akivel évtizedeken át tartalmasan, szépen tud élni. És aki majd vele együtt hasonló ritmusban, irányba változik. Sokszor azt sem könnyű eldönteni, mi az, ami minket személy szerint boldoggá tenne, mert azért érdemes küzdeni. Annyi kész receptet kapunk a sikeres életre manapság, hogy sokan automatikusan mások mintái, elvárásai szerint próbálnak boldogok lenni. Egy magunkra erőltetett szerepben persze nem is lehet mást, csak hibázni.

- A lehetőség, hogy a kérdéseidet papírra vetheted, és boncolgathatod a témákat előrébb visz a válaszok felé, vagy éppen ellenkezőleg, még több kérdést vet fel benned?
- Szokták mondani, hogy az írás terápia. Egyik oldalról ez igaz, ugyanakkor a sorsába mindenki bele van gabalyodva. Soha nem lát rá összefüggéseiben úgy ahogy egy regény cselekményvázán belül a karakterek viszonyát lehet értelmezni. Elég végignézni a nagy klasszikusok művein, mi mindent tudtak az emberi természetről és összevetni azzal milyen kusza, sokszor ostoba kapcsolatokban éltek maguk is. Az hogy esetleg meg tudsz fogalmazni valamit, még nem jelenti azt, hogy az életedbe is be tudod építeni.

- Sikeres nőnek tartod magad?
- Szerintem nincsenek sikeres nők, legfeljebb olyanok, akik a kudarcaikat is tudják kezelni. Amikor úgy érezzük, hogy valaki sikeres, mindig jön egy mondat, ami elárulja, hogy az oda vezető út piszok rögös volt. Nem volt állása, lógott a levegőben, mélyen átélte, hogy mindenki más szerencsésebb körülötte. Magam is alkotói munkát végzek, ami gyönyörű, de ez azzal jár, hogy szinte minden héten ciklikusan megélem a mérleg mindkét serpenyőjét. A siker önmagában nem érdekes, az sokkal inkább, hogy ki mit kezd vele. Ki az, akin torzít, ki az, aki szinte egész lényével taszítja, mert nem tanították meg neki, hogy hogyan lehet az élet pozitív visszajelzéseivel sáfárkodni. Ugyanakkor borzasztó rossz azt olvasni, hogy egy ismert nő, miután hazamegy a stúdióból, színházból süt-főz, gyereket nevel, miközben azon töri a fejét, hogy este a hálószobában az amúgy is tökéletes házasságát mivel pezsdíthetné fel. És közben mosolyogva hajtogatja, hogy mindez csak szervezés kérdése. Ha ilyen interjút olvasok, összetörök, hogy engem genetikailag biztosan elhibáztak, ha nem vagyok ennyire tökéletes. Nagy megkönnyebbülés, amikor ott ülök a sikeres nővel szemben és kiderül, hogy voltaképpen
ez hazugság, ő sem tud mindenben folyamatosan jól teljesíteni. Vagy ha mégis, az nagy csapás lehet, mert a válságaink többet formálnak rajtunk, mint a könnyű időszakaink.

- Néha a tökéletlenség sokkal vonzóbb tud lenni.
Néha egy nem reflektorban élő nőre is úgy tekint az ember mint egy dívára, mert annyira karakteres ahogyan beszél, gesztikulál, ahogy kifejezi magát, annyira beszippant a személyisége, hogy hirtelen elkezdünk vágyni rá, hogy olyanok legyünk, mint ő. Érdekes módon, sztárokkal szemben ülve ez ritkábban fordult elő velem, talán mert annyira erős és konstruált a róluk alkotott kép, hogy át sem tud rajta ütni a valós személyiség.

- Hol tartasz most az énfejlődésben?
- Éppen a napokban beszélgettünk arról barátaimmal, hogy a hiúság milyen kétélű fegyver. Jól kell használni ahhoz, hogy segítsen, és ne sajátítson ki. Itt most nem elsősorban a tükör előtti üldögélésre gondolok, hanem arra a hiúságra, hogy mit mutatok magamról a világnak. Kezdetben motivál, belső motorként hajt előre, de aztán átveszi a főnökséget és lefékez, elveszi a szabadságodat. Ezt a határvonalat megtalálni igazi kihívás, de törekszem rá, mert nagyon felszabadító érzés, hogyha az ember nem akar mindenkinek megfelelni.

- Holnap a könyvesboltokba kerül ötödik regényed, Ringass, Amadeus címmel. Egy ilyen rohanó, és zajos világban mennyire vagy képes írás közben kizárni a külvilágot?
- Teljesen. Szeretek elmélyülten dolgozni, egyfajta kataton állapotba kerülni. Az újságírói feladataimat pénteken és vasárnap végzem, a többi napon az éppen készülő regényben élek.

- Mindezek után akkor felmerül bennem a kérdés, hogyan tudsz visszarázódni a hétköznapokba a könyvírás után?
- Gyakorlatilag sehogy. Magamra csukom a dolgozószoba ajtaját, ilyenkor, mint Vass Virág, megszűnök létezni. Sajnos ezt például a közüzemek nem veszik figyelembe, küldik a csekkeiket, amiket be kell fizetni. Amikor írok, különösen a regény vége felé, lassú és bamba vagyok, a napok összefolynak, nehezen pihenem ki magamat, rosszul alszom, néha dialógusokban álmodok. Próbálok ezen változtatni, a jóga a pilates és főleg az esti séták a férjemmel sokat segítenek.

- Könyvet írni vagy főszerkesztőnek lenni volt nehezebb feladat?
A főszerkesztői munka koordinációs feladat, pénzről, emberi sorsokról kellett döntenem, több száz oldalas lapszámokat időre leadnom. Kemény munka volt, de fáradtan is lehetett racionális döntéseket hozni. Az írás teljesen másfajta energiákat mozgósít, amelyekkel fegyelmezetten kell gazdálkodni, mert ha túlpörgeted magad, nem jönnek az ötletek, elakadnak a mondatok. Engem jobban tölt mint a menedzseri munka, de jobban le is merít.

- Nem volt másik vágyad fiatalon, csak az írás?
Nehéz eldönteni, mi volt előbb a tvúk vagy a tojás, hiszen újságíró-családba születtem. Édesapám riporterként dolgozik, édesanyám a nyomtatott sajtóban. A televíziózás soha sem vonzott, az az én szememben érdekes módon inkább munkának, karriernek tűnt, az írás életre szóló szerelemnek. Hálás vagyok a sorsnak, hogy tét nélkül, játékosan – egy országos pályázatot nyertem meg – nagyon korán eldöntötte, hogy van helyem ezen a pályán. Azóta húsz év telt el, de még ma is csipkedem magam, hogy ez tényleg velem történt, abból élek, ami a hobbim.

Nesze!Livi