Legyen Béke!

Ezen a héten számomra egy kicsit véget ért a világ – bár bocs a drámai felütésért -, ugyanis öt évad után véget ért a Damages, a Magyarországon „A Hatalom Hálójában” címen vetített sorozat. Az isteni Glenn Close szokásához híven baromi gonosz karaktert alakít, és az egoja legalább akkora, mint a Veszedelmes viszonyokban volt.

Aki nincs képben annak elmesélem: egy elképesztően kegyetlen, mindenkin keresztültrappoló ügyvédnő, Patty Hewes, és egykori tanítványa, majd riválisa, végül pedig halálos ellensége, Ellen Parsons történetét taglalja a sorozat. Kettejük viszonyában minden létező emberi kapcsolat jelen van: anya-lánya, főnök-beosztott, gyilkos-
áldozat, de néhány leszbikus barátnőm szerint, akik szintén minden héten remegve várták a szerdai új epizódot, komoly szexuális feszültség volt kettejük között. Anélkül, hogy spoilereznék, elárulom: az utolsó évad utolsó epizódja olyan hatással volt rám, hogy percekig csak ültem a nagy piros fotelomban, és azon merengtem: „Végül az élet összes apró döntése egy nagy döntésnek a részei: milyen ember vagyok én, jó, vagy rossz?”

A kabbalisták szerint a vasárnap estével beköszöntő, három napon át tartó Rosh HaShana kozmikus elszámolás mindannyiunk számára. Most eljött az ideje, hogy mi is elérkezzünk ennek a sokévados sorozatnak a végére. Az egó-önzetlenség, nyerni akarás-alkotni akarás, elveszek- adok, „nincsenek érzéseim”-„belehalok az érzéseimbe” párharca a végtelenségig mehetne még, de minek? A Veszedelmes viszonyok utolsó jelenetében Glenn Close, a mások érzelmeivel játszadozó, a szexualitást és a szerelmet manipulációra használó márkinéként az opera páholyba lép, az arisztokrata közönség pedig felé fordul, és több százan kezdenek hurrogni, csúfolódni. Néhány napja még imádták őt, de titkait felfedezve már mélyen megvetik. A márkiné pedig úgy érzi: halott. Mindent elveszített. Sok apró tévedés – egy hatalmas konzekvencia.

Az igazság az, hogy sosem késő változtatni. De ahhoz, hogy végre jól döntsünk, észre kell vennünk akármilyen zavarossá váló élethelyhez érkezünk meg, általában két rossz opció közül választunk: vagy gyorsan és fájdalommentesen akarunk kislisszolni a szituációból, vagy beleragadunk a drámába, és áldozatként viselkedünk. Mentegetőzünk, vagy ostorozzuk magunkat a tévedésért. Pedig mennyivel egyszerűbb lenne, ha végre igazán őszinték lennénk önmagunkkal szemben. Gyakran azért hozunk rossz döntéseket, mert lazán képesek vagyunk meggyőzni magunkat: valójában helyesen járunk el, hiszen „hosszútávon így lesz a legjobb”, vagy „nekem elsősorban a családomra kell gondolnom”, és így tovább.

Mindig van valami módja annak, hogy kifogást találjunk: miért nem hozunk önzetlen, őszinte döntéseket. Végül pedig azzal nyugtatjuk meg magunkat: „Sebaj, az esetek nagy részében azért jó döntéseket hozok, még ha most mellé is lőttem.” Még egy kifogás. Amikor viszont másokat kell felmentenünk a felelősség alól, már nehezebben megy az ideológia- gyártás. A legjobb barátnő, aki egy átmulatott éjszakán túl közel került a te lovagodhoz? „Megbocsáthatatlan!”, sőt, „Miféle nő az ilyen, én ilyet sosem tennék.”. Pedig hányszor zokogtunk már a tenyerünkbe, mert olyasmit tettünk, mondtunk, vagy gondoltunk, amit korábban elképzelhetetlennek tartottunk!

Egyformán gyarlók vagyunk, és egyformán menekülünk a felelősségvállalás elől, apró, jelentéktelen kis hazugságokkal, féltve őrzött titkokkal, és mások feletti szüntelen bíráskodással. És egyformán képesek vagyunk eldönteni: kitakartjuk a lelkünket végre, és ahelyett, hogy tovább halmoznánk a titkokat, félelmeket, kifogásokat, leülünk és úgy igazán átbeszélgetünk egy napot (vagy/és éjszakát) a kedvessel, a barátokkal, a tesókkal, a szülőkkel, vagy épp önmagunkkal. Ne azzal töltsük ezt a három, kozmikus szempontból nagyon fontos napot, hogy a múltban megragadva tespedünk, vagy a jövőt siettetve menekülünk.
Ne hagyd, hogy a múlt vagy a jövő démonai hozzanak döntéseket a fejedben helyetted. Elég. Legyen már végre béke. Mindannyiunkban.

Csodás hetet mindenkinek!