Bye-bye nyár, welcome boldogság!

Néhány évvel ezelőttig meggyőződéssel álítottam, hogy az év folyamán csupán két dolog villanyoz fel: a nyár, és a karácsony. A kettő közötti időt – az őszt és a tavaszt – rendszerint vagy igyekeztem kibekkelni egy kis lelkesedéssel, amelyet még korábban gyűjtöttem be, vagy egyszerűen csak depresszióba zuhantam, és megadtam magam a dögunalomnak. Az év ezen két „highlight”-jához igazítottam mindent: „Majd nyárra lefogyok.”, „Karácsonyra pont megnő a hajam akkorára, amilyenre szeretném.”, „Június elsejétől minden reggel jógázom.”, „Az idei ünnepi szezonra úgy kicsinosítom a lakást, hogy mindenki a csodájára jár majd.” Aztán, ahogy elérkeztek ezek a bizonyos várva várt pillanatok, valahogy mindig azon kaptam magam, hogy én még baromira nem állok készen. A hasam még mindig nem kockás, a kisszobában még mindig toronymagasan áll a lom, az a könnyed boldogság pedig – amelynek menetrendszerűen meg kellett volna érkeznie, hiszen én már hónapokkal ezelőtt megrendeltem az Univerzumtól – csak nem akar beütni. Amikor hét évvel ezelőtt egy késő őszi estén örökre el kellett búcsúznom a Mamától, pityergés közben azt suttogtam magamban: „Még nem mehetsz el... nyakunkon a karácsony!” Az anyukámat persze ekkorra már cseppet sem érdekelte, hogy karácsony, nyár, húsvét, farsang, ramazan, rosh hashanah, vagy divali van – ő már egy csinos kis felhőn ülve kacagott a világra, mint Mary Poppints – csak esernyő helyett helyett egy nagy zacskó ruha lehetett, amelyet egy mennyországi turiban töltött meg kilóra vásárolt ruhákkal. 

A Mama nélkül töltött karácsonyok és nyarak valahogy önmagam nélkül töltött nyaraknak tetszettek, és a két „Nagy Esemény” valahogy elkezdte elveszíteni a jelentőségét. Nem volt mit várni – csak a holnapot. „Holnap összekanalazom magam.”, „Hétvégén összeírok egy listát arról, mi mindent akarok megváltoztatni az életemben.”, „Hétfőtől nem eszem tíz után / minden nap hatkor kelek / nem mondok rosszat másokról.” ...és így tovább. Aztán amikor négy évvel ezelőtt külföldre költöztem, valahogy egyszeriben minden megváltozott. Kora ősz volt, amikor a Goldsmith Egyetem kreatív írás kurzusa miatt áthelyeztem az „otthon” fogalmát Londonba, ott pedig csodás meglepetés ért: már szeptemberben is javában tombolt a karácsonyi szezon. Az áruházak játékosztályán cukorsüveget viselő manócskák osztogatták a gyömbéres kekszet, a luxusüzletek kirakataiban feltűntek a jégkirálynő jelmezbe bújt kirakatbabák, és miközben odakünn még épp csak sárgultak a levelek, ráeszméltem: ez az egész várakozás, az egész „mesterséges boldogság késleltetés” valójában egy butuska illúzió. Kilenc lakótársam - akik a világ minden pontjáról érkeztek, és akik közül sokak számára a karácsony valójában nem jelentett többet, vagy kevesebbet, mint egy szimpla szerda estét, amelyet nevetve, a tűzhely, és a kerek asztal mellett töltünk el -  is segített abban, hogy felismerjem: nem kell ahhoz december 24-ének lenni, hogy díszbe öltöztessük a szívünket. Amikor pedig egy évvel később Tel Avivba költöztünk a kedvesemmel, és a tengerparti partivárosban gyakorlatilag márciustól novemberig minden napom nyaralássá változott, a másik „bálványomat” is fel kellett adnom. Soha többé nem volt kifogásom arra, hogy halogassam a kiteljesedést.

Jövő hétvégén egyszer és mindenkorra búcsút int nekünk 2012 nyara. A nyár, amely annyi reménnyel és lelkesedéssel töltött el minket, és amely időnként keményen földhöz vágott mindannyiunkat. A nyár, amely illatos volt, mint a szamóca, néha pedig keserű, mint a kanalas orvosság. A nyár, amely a világot ígérte sokunknak, ám végül – épp úgy, mint az összes eddigi – továbbállt, és nem maradt belőle más, mint egy üres naptejes flakon, néhány elhalványult szeplő és napszítta tincs, és néhány tucat fotó a telefonunkban. Valami viszont megváltozott. Idén nyáron tényleg eljutottunk arra a pontra, hogy megértsük: a boldogság, a szépség, a kiegyensúlyozottság nem évszakfüggők. Mert, ugye te sem hiszed el többé, ha idén nem jött össze a nagy Ő levadászása, a tökéletes „beach body” kigyúrása, a benső béke helyreállítása, vagy az álommunkahely/suli meghódítása, akkor  csak „majd jövőre” próbálkozhatsz újra? Ugye te sem hiszed, hogy a nyáron szerzett lelki sebeidet karácsonyig nyalogathatod, hogy egy héttel az ünnep előtt azon kapd magad: „Már megint túl késő.” A Kabbala szerint mindenki egy bizonyos számú lehetőséget kap odafentről arra, hogy változzon. Amikor nem élünk ezekkel a lehetőségekkel, - más szóval elhasználjuk ezeket - egy új életre van szükségünk, hogy kijavítsuk mindazt, amit még ki kell javítanunk.Becsülj meg minden egyes pillanatot, amellyel megajándékoz a sors. Azért kapod őket, hogy bebizonyítsd: képes vagy rá. Képes vagy változni, és anélkül, hogy a jövőben, vagy a múltban keresnéd a válaszokat, mosolyogva köszöntöd  a világ legszebb napját: a mát.

Csodás hetet mindenkinek!