Nézünk, figyelünk, bambulunk, de vajon valóban használjuk a szemünket? Automatikusan,sémák, tanult minták szerint fordítjuk le a külvilágot. Legtöbbször a saját belső érzékelésünk,ami kialakítja a tapasztalatot, és nem a pillanat, nem a valóságos adott helyzet. Ez persze természetes is, hiszen egyedi lények vagyunk, egyedi kódokkal, egyedi látásmóddal. Itt jön a lényeg! A látásmód.
Nézni és látni, két külön dolog. Az előbbi csak kitekintés a külvilágra, az utóbbi belenézni az igazságba.
Az önismereti utam első állomásai között volt a jobb agyféltekés rajztanfolyam. Négy napon át különböző technikák segítségével alkotunk, és számomra is csoda, ahogy óráról órára fejlődik a készségünk. Felismertem, hogy mozdulataimban ott az egész életem, a lényem, a véleményem. Szembesültem a képtelenségeimmel, és a következő percben már készséggé tudtam őket fordítani, hiszen egy karnyújtásnyira volt a radír – egy mozdulatommal újrakezdhettem mindent. Ekkor kellett a figyelem, a látás művészete… épp másolni kellett a feladatlapról, amikor felismertem, hogy robotként rajzolom azt, amit úgy hiszek, hogy a papíron van. Nagyobb, vagy kisebb vonalat húztam, sosem az eredeti méretet, pedig megmértem és fel is fogtam a hosszúságát. Mire a saját papíromhoz jutottam, az elmém elferdítette a valóságot, és a saját rendszere szerint irányította a kezemet. Ezáltal felismertem az elcsúszásaimat, a túlzásaimat, azt, hogy életemet az alul-és felülértékelés közötti csapongással élem. A jelzők, amelyeket a rajzaimra használtam, engem tükröztek és analóg a mindennapos szavaimmal. Egyszerre elém tárult az életem, és ezt csodaként fogtam fel. Minden percét élveztem, utolsó nap megszállottként rajzoltam, megszűnt a külvilág, teljesen belemerültem az alkotásba.
Mit kaptam még? Egység érzést, ugyanis már az első nap után éreztem, hogy kattan valami az agyamban, amit megrendíthetetlen bizonyossággal tudtam mi: a jobb-és bal agyféltekém összekapcsolódott. Ezáltal egy új ablak nyílt a világra, a saját zártságom elkezdett leomlani. Ennek fizikai megnyilvánulása is volt, ugyanis lefogytam, több erőt éreztem, volt merszem belevágni új dolgokba. A kihívások nem kötelességként hatottak rám, a kényszer érzés eltűnt és szép lassan elkezdtem önmagam lenni (a folyamat persze azóta is tart…). Elkezdtem érdeklődni addig figyelmen kívül hagyott területek iránt, ami már az enyém volt, nem a megfelelés, elvárások halmaza irányította. A kommunikációm is javult, azóta egyre könnyebb a lelkemben és elmémben zajló folyamatokat megérteni, és végre meg tudom fogalmazni, mit élek meg odabent. Így az önmagammal és a külvilággal való kapcsolatom is javult. A világ, és a világom színes lett, a fekete és fehér feszességét az árnyalatok sokasága puhítja.
Legnagyobb ajándékként pedig a következőt kaptam: akkor vagyok elégedett, ha a valóságot látom, és nem az elferdített, mismásolt képzeletek szerint haladok utamon. Bár a valóság sokszor fáj, időnként mocskos is, de ha mocsárban állsz, jobb tudni és minden erődet összeszedve kihúzni a lábadat belőle, mint nem érteni és hagyni, hogy a csillogó víztükörnek hitt felszín miért húz egyre alább és alább. Ha szeretnél változtatni életeden, netán hasonlóan érzed magadat a fent írtakkal, vagy egyszerűen csak lazítani szeretnél, fejleszteni rajztudásodat, látásmódodat, gyere el az Egy s Ég Központba, ahol családias környezetben ismerheted fel és lépheted át az akadályokat. Ha még a nyári tanfolyamokon részt veszel, a kertben a friss, puha fűben töltődhetsz fel.
Cím: II. kerület, Hankóczy Jenő utca 35. web: egysegkozpont.hu, email: egyesulet@egysegkozpont.hu
Nesze!Detti
