Ha az ember Londonban él, hamar felfedezi, hogy előnye is van a konzum kultúra „egész évben ünnepeljünk valami marhaságot” betegségének. Hiszen hála a halloweennek nem csak a töklámpásokat áruló boltocskák és a penetráns boszisapkákat kínáló standok tulajdonosai élvezik ki a karácsony előtti uborkaszezont, hanem mi, a partiközönség is. Kelet-Londonban – a brit főváros egyszerre underground és szuper-sznob új központjában október közepétől november közepéig tombolnak a pre és post halloween bulik. Úgy döntöttem, párhuzamba állítom az idény legszerencsétlenebb és legizgalmasabb eseményét...
A Hero magazin a következő generáció divatlapjaként ajánlja magát évente kétszer. Címlapján nyurga tinifiúk, vagy koszosra sminkelt fashion victimek pózolnak, és a lap fotói mind a nyolcvansévek polaroid képeit idézik. A retusálást szándékos maszatolás helyettesíti, a magazinban szereplő interjúk kábé így kezdődnek: „Helló, mi ez a zaj, olyan rosszul hallak? Ja, a metrón vagy? Jó nem baj, ejtsük meg ezt a beszélgetést.” Ennek a naiv gerillakampánynak álcázott, nagyon is céltudatos marketinggel operáló lapnak a partiján is ott jártunk, ám a buli épp olyan lapos volt, mint a raklap, amint a magazint kínálgatták. Az ember eleve kicsit zavarban van, ha ötven meghívott vendég közül harminc a divatfotókon szereplő modellek közül kerültek ki – emlékezzünk csak az Ördög pradat visel klasszikus kinyilatkoztatására: „Vigyázz, odavetlek modelleknek.”. Na, hát nagyjából így érezte magát a földi halandó a szépséges manökenek között botorkálva. Mivel senki sem öltözött be, az ablakban pislákoló, vigyorgó tökök árulkodtak a tényről: ez valójában egy halloween parti (akart lenni). Csalódottan távoztam. Bár igényes kiadványnak találom a Hero magazint, ez a buli meggyőzött róla: a kreativitásnál itt is fontosabb a képmutatás. Életszagú fotósoroztok és cikkek ide vagy oda, a lap készítői és a parti szervezői egy nagyon is mesterséges közegben ünnepelték halloweent... vagy inkább önmagukat.
Másnap éjjel egy már első ránézésre is roppant felkapott szórakozóhely felé vettük az irányt: a Dalston Superstore a londoni ifjak legdeviánsabbikainak kedvenc parti placca. Hosszas sorbanállás után megkérdeztek minket, milyen bulira érkeztünk. Ekkor kellett kimondanunk a bemagolt jelszót: „Hot Boy Dancing”. Bebocsátást nyerünk, a látvány pedig minden képzeletünket felülmúlta. Bár mi is kitettünk magunkért egy fejlövésnek tetsző mű sebbel a halántékunkon, a mindig hullafehér divattervezőnek, Karl Lagerfeldnek öltözött srác, és a Light Cola-hajcsavarókkal felékesített Lady GaGa imitátor csajszi vitték a prímet. A táncparketten pókhálók lógtak a magasból, a DJ pedig felfújható patiszon jelmezbe bújt. Mindennek tetejébe a pultos egy jókora péniszt kanyarintott a csuklónkra alkoholos filccel, mondván: csak ezzel a skarlátbetűvel járhatunk ki-be a terasz és a klub között. (Üröm az örömben, hogy ezt három napig nem tudtuk lemosni, így az egyetemen másnap sokan kissé ferde szemmel néztek rám.) A parti tökéletes ellentéte volt az előző napi eseménynek: egy sznob, pózolós bulira számítottunk, ehelyett egy mintha egyetemi klub zártkörű gólyabáljában találtuk magunkat. Ezzel az oldott hangulattal pedig sokkal könnyebb volt azonosulni, mint a karót nyelt divatmajmokkal. Tanulság? Inkább mulatunk viccből vámpíroknak álcázott hús-vér emberekkel, mint kirakati babaként pozőrködő agyatlan zombikkal...
