Csukd be az emlékkönyvet!

Volt kiskoromban egy emlékkönyvem – igazi, glancos-giccses, nyolcvanas évekbeli lelet. Piros volt, fényes műanyaggal bevonva, a közepén pedig egy kivágott szívecske forma volt. Baromi büszke voltam rá, az összes barátomnak odaadtam, hogy márpedig azonnal rajzoljon és írjon bele nekem valamit, mert ez milyen iszonyú fontos egy igaz barátság során.

Mármint az, hogy írjunk egymás emlékkönyvébe. Azóta felnőttem, és az emlékkönyveket magam írom. Ez persze nem jelenti azt, hogy a barátaim nem írnak és rajzolnak a köteteimbe – tetteikkel, szavaikkal, az együtt töltött idővel és a közösen szerzett élményekkel. Ám ami a gyerekeknek tiszta és egyértelmű – aki egyszer leírta, hogy szeret, az örökké szeretni fog -, számunkra már valahogy kevésbé általános. Egy közeli barátom, Dror – egy izraeli meleg magazin főszerkesztője, aki körül csak úgy hemzsegnek a valódi és érdekbarátok -
azt mondta nekem a napokban: „Néhányszor csalódtam a barátaimban, de mára már immunissá váltam rá: egyszerűen nincsenek elvárásaim velük szemben.” Bár kissé kiábrándítóan hangzik, Drornak igaza van. Az elvárást és az előítéletet ugyanis semmi sem különbözteti meg egymástól. Bíráskodásra és ítélkezésre pedig nem épülhet stabil barátság.

Furcsa idők járnak. Az én közvetlen környezetemben olyan elképesztő iramban bomlanak fel barátságok, kapcsolatok és házasságok, mint még soha. A párom nagynénje és nagybátyja fél évszázados házasság után szakítottak múlt héten – legkisebb lányuk esküvőjét még megvárták a nagy bejelentéssel. Egy másik barátom – egy harmincas meleg srác – belekavarodott egy menő fotósba, aki történetesen dúsgazdag, és folyton ajándékokkal és meglepi utazásokkal halmozza el a haveromat. Mondanom sem kell, hogy a srácot egyre kevésbé érdeklik a barátai, és mostanra eljutottunk arra a pontra, hogy ha találkozunk, kizárólag az új ékszereiről és ruháiról beszél, de sosem kérdezi meg: „Hogy vagy?” Ám az igazi péklapáttal pofán verés akkor ért, amikor az egyik legeslegjobb barátom, akivel egy közös projekten dolgoztunk, nyilvánvalóvá tette: bármikor előbb választja a pénzt, mint a barátságunkat. 2012 sokunk számára a romboló, sehová sem vezető barátságok végét jelenti, ez a folyamat pedig ezen a héten felgyorsul. Nekünk pedig meg kell értenünk: ha mi magunk nem lépünk ki egy „mérgező” barátságból, a sors úgy rendezi majd az életünk filmjét, hogy kénytelenek legyünk változtatni.

Ez persze nem jelenti azt, hogy bármelyikünk „jobb” lenne, mint a másik, vagy hogy „magasabb szinten” állunk. Csupán arról van szó, hogy kimerült a közös karmánk, megtettük azt, amiért nekünk össze kellett akadnunk, vagy – és persze ez a leggyakoribb eset – az egyikünk túl büszke ahhoz, hogy bocsánatot kérjen, vagy épp megbocsásson. Ez utóbbi esetben viszont szó sincs a közös karma, közös életfeladatok végéről: kimenekülni egy problémás élethelyzetből annyi, mint odaszaladni a következő, hajszál pontosan ugyanolyan helyzet elé. Ezért van az, hogy aki kategorikusan kijelenti, hogy „soha többé nem bízom senkiben”, csakis link alakokkal
fog összefutni. A tőlünk – akár ideiglenesen, akár örökre – elszakadt barátainkra csakis megértéssel, szeretettel és elfogadással szabad gondolnunk. Ahhoz pedig, hogy az új barátságok során ne tévedjünk bele ugyanazokba a csapdákba, át kell gondolnunk: mit tanultunk ettől az embertől, mi lehetett a küldetésünk egymás életében, és sikerült –e teljesíteni azt.

Yehuda Berg így ír a barátságokról: „A szeretet nem jön könnyedén – még barátok között vagy egy szoros családi közegben sem. Ha a testvéreink és szüleink nem lennének a családtagjaink, vajon akkor is szeretnénk őket? Ha őszintén kéne erre felelnünk, sokunk válasza lenne nemleges. Semmi kétség: A szeretet kemény munkát igényel, főleg a hozzánk a legközelebb állók szeretete. Az ember már akkor szerencsés, ha csak egy igaz barátot is talált. A szeretetteli barátság ritka, mint a fehér holló, és a megszerzéséért meg kell küzdenünk.
Nem azért, mert annyira szórakoztató vagy érdekes lenne, hanem azért, mert az igaz barátság alapvető szükségletünk. El kell érnünk egy olyasfajta közelséget, ahol képesek leszünk a távolság megszüntetésére, ahol a „te” és „én” megszűnik, és egységgé, a „mi”-vé olvad.”

A barátságok olyanok, mint a Kis herceg bolygóján a vulkánok: folyamatosan „tisztán kell tartani őket”. Még azt is, amelyik kialudt, hiszen „sosem lehet tudni”. Az igazi próbatétel soha nem sosem az, hogy mennyire szeretünk valakit amikor „kényelmes” mindkettőnknek, hanem az, hogy mennyire szeretjük őt akkor, amikor összeomlanak a közösen felépített falak. Ezen a héten szeresd a barátaidat úgy, ahogy szeretnéd, hogy szeressenek, akit pedig el kell engedned, annak ereszd el a kezét – máskülönben mindkettőtöket visszatartod
a spirituális fejlődésben. Ha ezt az utat választod, ígérd meg: nem emészted magad utána, hanem tiszta, nyitott szívvel fogadod el – ez nem csalódás, hanem lecke. Egy újabb lap az emlékkönyvben.

Csodás hetet mindenkinek.