Apuleius • 2 nap
A Sokolébresztő vendége Dr. Bodó Zsófia Münchenből, aki a munkájáról, az európai globális műholdas helymeghatározó-rendszerről, a Galileóról mesél nagyon érdekeseket. Hogyan lehet műholdak segítségével centiméteres pontossággal megállapítani a helyzetünket, s mivel telnek a Galileón dolgozó fejlesztők és irányítók napjai? Kiderül legújabb adásunkból!
Olyannyira természetesnek vesszük, hogy a kütyüink megmutatják, hogy hogyan jutunk el a legeffektívebben A pontból B pontba a bolygó felszínén, vagy akár a levegőben, hogy eszünkbe sem jut, hogy a tudomány és a technológia milyen elképeztő szintjét követeli meg, s micsoda precizitást igényel ez a naponta százmilliók életében jelen lévő szolgáltalás. A globális helymeghatározó rendszerek lakóhelyre való tekintet nélkül folyamatosan elérhetők, köszönhetően a több tízezer kilométer magasságban keringő, atomórákkal felszerelt műholdkonstellációknak, melyeket a hétköznapi életben hajlamosak vagyunk egyszerűen csak GPS-nek (Global Positioning System, Globális Helymeghatározó Rendszer) hívni, mint adásunkból kiderül, pontatlanul. A GPS ugyanis csak egyike a négy teljes lefedettséget biztosító műholdrendszernek, melyből a GPS az amerikai, a Glonassz az orosz, a BeiDou a kínai, s végül a Galileo az európai fejlesztésű változat.
Legutóbb április végén indultak Galileo-műholdak, s Bodó Zsófia akkor már nyakig benne volt a konstelláció két legutóbbi tagjának fejlesztésében, tesztelésében és működtetésében, melyet a München melletti Oberpfaffenhofenben lévő irányítóközpont szakemberei végeznek éjjel-nappal. Zsófitól azt is megtudtuk, hogy hogyan és miért kuszálta össze régebben az amerikai hadsereg a saját műholdjainak jeleit, hogy milyen magasságig működhet a légkörben a GPS-vevő, s persze azt is, hogy hogyan kell elképzelnünk a Galileo-programban dolgozó szakemberek hétköznapjait. Hallgassátok szeretettel!
emTV.hu // Parallaxis // cikk: Vincze Miklós // borítókép, kép: ESA
