Apuleius • 2 nap
Az 1789-es francia forradalom a Római Birodalom bukása óta talán a legnagyobb horderejű esemény volt Európa történetében. A főleg Európa déli országaiban toborzott, lefizetett és a francia fővárosba szállitott manipulált csőcselékből álló nép, amelyett nyilvánvalóan megszerveztek a többi társadalmi osztály elleni fellépésre, korábban sosem jutott olyan szerephez, mint amelyet a francia forradalomban betöltött. Soha nem volt példa arra, hogy egy kisebbséget alkotó lázadó csoport egyidejűleg semmisitse meg a nemzeti lét olyan intézményeit, mint a királyság, nemesség, papság, alkotmány, nemzeti lobogó stb. Ami itt a legfontosabb tény, az az, hogy a francia forradalom nem nagyon volt a franciák műve. Ez az akció olyan erőknek a tevékenységére utal, amelyek mindazt el akarták pusztitani, ami Franciaországot jelentette.
Meglepő hiszékenységgel azt hisszük, hogy a szegény "csőcselék" meg tud szervezni és végretud hajtani egy magában egy ilyen nagyszabású és költséges akciót. Ez a hibás feltételezés megakadályozza az események valódi jelentőségének a felismerését és a forradalmi mozgalom igazi forrásának és céljának a megértését. A tudatosan beinditott forradalmi folyamat elsőként paralizálja az adott társadalmat. Ezt követően hatalmas csapást mér a fennálló rendre. Az általános bénultság előidézéséhez szükséges a szigorú titoktartás. A társadalom bénultságának és tehetetlenné válásának külső jelei az eladósodás, a társadalmi kontroll meggyengülése, illetve elvesztése, és egy jól szervezett, a társadalomtól elkülönülő, azzal ellenérdekű szervezetnek a jelenléte.
Az adósság, különösen a nemzetközi eladósodás, az első és legfontosabb lépés. Az eladósodás következtében az adott állam vezetői függőségi helyzetbe kerülnek. Ekkor egy tőlük idegen erő, az árnyékkormány veszi át a háttérből a döntések befolyásolását. Ha az eladósodás megfelelő mértékű, akkor az hamarosan magával a politikai tevékenység és az egész lakosság ellenőrzését. Hiszen aki a pénzrendszert ellenőrzi, az ellenőrzi a gazdasági rendszert, az ipart, és ezen keresztül végül az államot is. A pénzrendszer segitségével előidézett függőségi helyzet és bénultság kiegészül a mesterségesen manipulált tömegek forradalmi megmozdulásaival, és a kettő együtt halálos csapást mér az adott nemzetre és lakosságára
1780-ban mesterségesen pénzügyi válságot idéztek elő a pénzrendszer és a politikai irányitás átvételére a háttérben már évek óta gondosan készülődő titkos körök. Az akkori világ legnagyobb pénzügyi hatalmasságai, akik a világ arany- és ezüstkészletének a többsége felett rendelkeztek, Európa nagy részét el tudták adósitani, köztük Franciaországot is.
A Francia Királyság jelentősen eladósodott, ami önmagában nem lett volna leküzdhetetlen. A problémát az okozta, hogy a hiteleket és a kamatokat csak aranyban lehetett törleszteni. Ezért a király és tanácsadói elhatározták, hogy Franciaország reális, fizikai tárgyakban fekvő vagyonának és földbirtokainak a fedezetével pénzt bocsátanak ki.
Ez elfogadható megoldásnak tűnt. Arra azonban nem volt alkalmas, hogy áttörje azt a rendszert, amit a nemzetközi pénzügyi bankárok, akik a hitelt nyújtották, kialakitottak. A hitelekre kamatot kellett fizetni, és kizárólag nemesfémekkel lehetett őket törleszteni. Arany, ezüst és más nemesfémek azonban nem álltak megfelelő mennyiségben Franciaország rendelkezésére. A pénzrendszer urai a nemesfémkészletekkel rendelkező nemzetközi bankárok voltak
A szabadkőművesség 1730-ban érkezett meg Angliából Franciaországba. 1771-re már olyan jelentős mozgalommá alakult, hogy Fülöp orleáni herceg, a király unokatestvére lett a nagymestere. Ez a szabadkőművesség mind tagjainak személyes élete, mind közéleti tevékenysége szempontjából jószándékúnak tekinthető. Maga az Orleáni herceg sem akart végsősoron mást, mint egy demokratikus, alkotmányos monarchiát, amelynek unokatestvére helyett majd ő áll az élén. Nem lévén különösebben tehetséges ember, kiválóan alkalmas volt arra, hogy az események igazi mozgatói megbújjanak mögötte
Mirabeau márki, aki az Orleáni Herceg után átvette a forradalom vezető figurájának szerepét, nagyrészt hasonló feladatot töltött be. Ő már tehetségesebb volt, mint Orleáni Fülöp. A történelemből tudjuk, hogy őt is Moses Mendelssohn finanszirozta, és ő volt az, aki az illuminátus rendet elterjesztette Franciaországban. Mirabeau volt az is, aki felvette az illuminátusok rendjébe Orleáni Fülöpöt és Talleyrandot, Napóleon későbbi miniszterét. Az illuminátus rend irányitásával működött Franciaországban a Grand Orient szabadkőművesség, amely viszont szétágazott kék és nemzeti szabadkőművességre. Visszatérve Adam Weishauptra, akire a nemzetközi pénzkartell az illuminátusok bajor ágának a vezetését bizta, a történelmi események tanúlsága jól hajtotta végre feladatát. Az illuminátusokhoz tartozott a későbbiekben Marx, Engels és Lassal is. Ők bizonyos fokig átalakitották az illuminizmust, de megőrizték alapvető doktrináit. A hangsúlyt az emberbaráti elvekre helyezték, ugyanakkor kitartottak a forradalmi célok mellett.
A francia forradalom tanulmányozása azért aktuális ma is, mert ez volt a nemzetközileg megformálódott szervezett pénzhatalom második nagy horderejű történelmi akciója. Az első sikeres akciója, az angol forradalom nem teljesen elégitette ki ezt a nemzetközi pénzhatalmat, és ezért a francia forradalom előkészitésére már sokkal több gondot forditott ügynökei útján.
Sokan a francia felvilágosodás nagy alakjainak, az enciklopédistáknak a szellemi megalapozó tevékenységére vezetik vissza a forradalmi eseményeket. Kétségtelen, hogy a filozófusok nagy szerepet játszottak az események előkészitésében. Elképzeléseik közvetlenül hatottak az arisztokráciára és a művelt polgárságra. A parasztság azonban nem volt tájékozott a filozófiai kérdésekben, őket elsősorban a földkérdés, a learatott gabona tulajdonjoga és az adózás foglalkoztatta, amely gyakran munkájuk teljes eredményét elvette tőlük. Ebben az időszakban a francia mezőgazdaság a legfejlettebb volt Európában. A lakosság, a francia nép egésze jól élt a többi néphez képest. XVI. Lajos reformjai további fejlődést tettek lehetővé a franciák számára. A király elkövetett mindent, hogy csökkentse a tömegekre nehezedő terheket. Lehetővé tette, hogy a gabonát adómentesen értékesitsék, és 1779-re megszűntette a rabszolgaság minden formáját az országban, később pedig törvényen kivül helyezte a kinzást. Több alkalommal is csökkentette a királyi család és a királyi udvar költségeit, valamint általános reformokat vezetett be a börtönökben és a kórházakban.
Az Illuminátus rend azonban nem rokonszenvezett ezekkel a reformokkal. A lakosság zöme azonban tisztában volt azzal, hogy ki védelmezi a jogait, és ezért lojális maradt a királyhoz. Ugyanakkor elégedetlenek voltak a rendi gyűléssel, amely elsősorban a privilegizált osztályok tagjaiból állt. A király reformjai felbátoritották a rendi gyűlésből kirekesztett osztályokat, hogy követeljék a kormányzati rendszer megváltoztatását. A privilegizált osztályok veszélyeztetve látták emiatt az előjogaikat, és ezért lépéseket tettek politikai státuszuk megerősitésére. Ez a vállalkozás volt tulajdonképpen a Francia Forradalom, amelyet nem a nép kezdeményezett, hanem pont a nép elnyomói.
A forradalom egyik fő kezdeményezője a már emlitett Fülöp orleáni herceg volt. A forradalom kitörése előtt XVI. Lajos új adókkal sújtotta a privilegizált osztályokat, amelyeket az Orleáni Herceg illegálisnak minősitett, ezért a király száműzetésbe küldte. Ebben a helyzetben viszonylag könnyű volt Mirabeau-nak Orleáni Fülöpöt megnyerni az Illuminátusok céljai számára. Mirabeau és Lacloss segitette Orleáni Fülöpöt, hogy egy ügynökhálózat segitségével fellázitsák a tömegeket az Ancien Regime, azaz a régi rend és a királyi udvar ellen. Ez a lázitó tevékenység 1789-ben a mesterségesen előidézett élelmiszerhiánnyal csúcsosodott ki. Az illuminátusok azokkal szövetkeztek, akik pont őellenük lázitotta a tömegeket. Egyidejűleg természetesen egyre aktivabbá váltak a szabadkőművesek és az illuminátusok is, akik, mint utaltuk rá, meg akarták szüntetni a vallást és a dinasztikus kormányzást Európában. Robespierre jakobinus vezér azt igérte a munkásoknak, hogy egy olyan új korszak jön, amelyben az urak lesznek a szolgák, és a szolgák az urak.
Poroszország is fontos szerepet játszott a franciaországi káosz és az anarchia előidézésében. Nagy Frigyes porosz király is sokat költött arra, hogy lejárassa a Habsburg házból származó Maria Antoinettet, és ezáltal meggyöngitse a kapcsolatot Franciaország és Ausztria között. Mária Terézia lánya, a francia királyné, valóban baráti kapcsolatot akart szülőhazája és Franciaország között, és ezért szemben állt Poroszországgal. Mindazonáltal a félrevezetett tömegek, akik azt hitték, hogy Maria Antoinette a franciák ellen van, gyűlölni kezdték a királynét. A porosz nagykövet számos rágalmazó publikációt hozott forgalomba Maria Antoinette ellen.
Anglia, amely nem bocsátotta meg Franciaországnak, hogy az amerikai Függetlenségi Háborúban London ellen foglalt állást, szintén jelentős szerepet játszott a francia forradalom előkészitésében.
1778-ban a már szerveződő és működő pénzkartell Adam Weishaupton keresztül kezdeményezte a franciaországi forradalom előkészitését. A felkelés célja nemcsak a király megdöntése és a kereszténység háttérbe szoritása volt, hanem az is, hogy háború jöjjön létre Franciaország és a többi európai ország között, amely lehetővé teszi az illuminátusokat, hogy hitelekkel finanszirozza mind a két felet. Ez a magyarázat arra, hogy az illuminátusok a forradalomban szemben álló erők mindegyikét finanszirozta.
A vörös zászlót először 1789-ben bontották ki, azóta valamennyi baloldali és kommunista mozgalom ezt a zászlót tekinti a szimbólumának. Minél többet tudunk meg a forradalomról, annál inkább zavarbaejtőek a tények. A Francia Köztársaságot nem az előbb felsorolt csoportok közül valamelyik jelentette be, hanem a királyi nemzetgyűlés. Ez a tény felveti azt a kérdést, hogy miért kellett Franciaországnak sok ezermillió frank értékű pusztulást elszenvednie a reformok nevében, amikor ezeket a reformokat önként felajánlotta a király. A szokásos válasz, hogy azért történt annyi véres kilengés a forradalom alatt, mert a társadalom alsó osztályai gyűlölték a privilegizált osztályokat, és a vérontás a bosszújuk volt. Ez már azért sem helyes válasz, mert a meggyilkoltaknak csupán az 5 százaléka volt arisztokrata. A meggyilkolt emberek 95 százaléka az egyszerű emberek soraiból kerültek ki. Az is jogos kérdés, hogy a forradalom vezetőit miért gyűlölte a nép? Robespierre igy fogalmazott: "Minden francia ellenünk van!". Minderre az adja meg a választ, hogy a francia forradalmat, és a további forradalmakat is a háttérből a pénzvagyon tulajdonosok egy kis csoportja kezdeményezte, koordinálta és pénzelte, akiknek nem sok közük volt a néphez, kivéve azt, hogy a munkájukat kizsákmányolták. Ezért nyugodtan nevezhetjük az 1789-es forradalmat az 1917-es bolsevik forradalom mellett finánckapitalista forradalomnak is.
Tekintsük most át időrendben a forradalom kiemelkedő eseményeit. 1789-ben két tényező is válságos helyzetet idézett elő. Az egyik a fenyegető éhinség volt, amely pánikot hozott, a másik pedig az, hogy elözönlötték Párizst olyan háttérből irányitott és pénzelt személyek, akik sem parasztok, sem munkások nem voltak, és akik azt a parancsot kapták, hogy keltsenek félelmet a lakosság körében. Egyes történészek szerint ezek az idegenek külföldi akcentussal beszéltek, és Dél-Franciaországból, valamint Olaszországból érkeztek. Megbizóiktól napi 12 frank dijazásban részesültek. Mindez ellentmond annak az általános feltételezésnek, hogy a forradalom a párizsi nép spontán lázadásának az eredménye volt.
1789 júniusában a nemzetgyűlés küldöttei két táborból álltak. Az egyik reformokat akart, a másik ellenezte azt. Az Orleáni Herceg és több barátja, valamint a Robespierre által vezetett, és főleg jogászokból álló frakció volt a hangadó a nemzetgyűlésben. Jelen volt a törvényhozásban a királyi demokrata párt is, a későbbi alkotmányos párt, amelynek egy biró, Jean Joseph Mounier volt a vezetője. Ennek a pártnak a programja számos francia tetszését elnyerte. Az Orleáni Herceg elsősorban a királyi család eltávolitását kivánta, mig Robespierre a monarchia megszüntetését. Mindkettő a franciák többségének az akarata ellen tevékenykedett, mert a nép elsősorban alkotmányos monarchiát kivánt. A francia társadalom a királyi uralom évszázadai alatt alkalmazkodott ehhez az intézményhez, és nem is kivánta sem a király eltávolitását, sem a királyság felváltását köztársasággal.
XVI. Lajos személyében jogaik védelmezőjét látták, aki folyamatosan csökkenti a nemesség privilégiumait, és növeli az átlagember jogait. A király személyesen is megjelent a nemzetgyűlésben, és javaslatokat terjesztett elő a nemesség és a papság pénzügyi kedvezményeinek, valamint az ingatlan- és jövedelmi adónak a megszüntetésére, amelyet kizárólag a polgárok fizettek, továbbá lépéseket tett a földesurak részére végzett ingyenmunka, vagyis a robot törvényen kivül helyezésére. A király ezen kivül kezdeményezte a sajtószabadság alkotmányos biztositását több más humanitárius változtatással egyetemben. Az uralkodó közölte a képviselőkkel, hogy ha nem támogatják javaslatait, akkor ő egymaga is bevezeti a reformokat. Ez azt jelentette, hogy feloszlatja a nemzetgyűlést, és a reformokat királyi rendelettel vezeti be. A király javaslatai valamennyi frakcióban zavart okoztak. Az orleánisták, a nemesség és a papság előjogainak az elvesztésétől féltek. A republikánusok viszont attól tartottak, hogy igy elveszithetik a lehetőséget, hogy a nép nevében léphessenek fel a királlyal szemben. A király ugyanis azokat a változásokat kivánta, amelyekért ők harcolni akartak ellene. A király javaslatainak az elfogadása egyet jelentett az alkotmányos monarchia bevezetésével, ami pontosan azért, mert a király akarta bevezetni, elfogadhatatlan volt valamennyi rend képviselőjének.
A királynak ebben a pillanatban kézbe kellett volna vennie az irányitást, hiszen övé volt a hadsereg, és a lakosság többsége is az ő oldalán állt. XVI. Lajos azonban habozott, és csupán néhány miniszterét váltotta le. A forradalmat háttérből irányitó erők ekkor szónokokat küldtek Párizs különböző negyedeibe azzal a speciális feladattal, hogy figyelmeztessék a lakosságot, miszerint királyi csapatok várhatóan majd támadást intéznek Párizs polgárai ellen. Ezek a fizetett szónokok felszólitották a párizsiakat, hogy fegyverkezzenek fel, és szálljanak szembe az ellenséggel, vagyis a király katonáival. Növekvő félelem és pánikhangulat lett az eredmény. Mindez párosult a mesterséges előidézett élelmiszerhiánnyal. Az Orleáni Herceg és a vele együttműködő összeesküvők felvásárolták minden kapható gabonát, és elrejtették Párizson kivüli raktáraikban. Ezt kiegészitették a szándékosan terjesztett rémhirek. Július 12-én például elterjedt, hogy a nemzetgyűlés küldötteit Versailles-ban megölték, az Orleáni Herceget pedig a Bastille-ban bebörtönözték, és halálra itélték. A pánikhangulat különösen St. Antoine és St. Michel kerületet keritette hatalmába, ahol a legtöbb uszitó külföldi volt található. Ezek a Párizsba hozott és fizetett ügynökök felfegyverkeztek a tőrtől a vasvilláig minden elérhető eszközzel, gyújtogattak és raboltak. Ez arra ösztönözte a legszegényebb, éhező párizsiakat, hogy csatlakozzanak hozzájuk. Harmincöt-negyvenezer lázadó verődött össze, és megjelent a szinen Danton is, az Orleáni Herceg új szónoksztárja. Július 14-én félreverték a francia főváros harangjait, az utcai szónokok pedig arra biztatták a felkelőket, hogy ne várják meg a király közeledő katonáit, hanem azonnal foglalják el a Bastille-t, és szabaditsák ki az Orleáni Herceget, továbbá fegyverkezzenek fel az ott található fegyverekkel.
Elsősorban megint az idegenek teljesitették ezt a felhivást, és viszonylag kevés párizsi csatlakozott hozzájuk. A felizgatott tömeg azonban csaknem üresen találta a Bastille-t. Ez a királyi börtön, amely egyébként tisztességesen berendezkedett szobákból állt, ahol minden szükséges kényelem megvolt, és az élelem is kellő mennyiségben és minőségben állt rendelkezésére, a lázadás idején mindössze hét lakóval rendelkezett, és ezek is többségükben közönséges bűnökért lettek elitélve, nem politikai foglyok voltak. Céltalan volt a Bastille elfoglalása azért is, mert a király már korábban elhatározta a lebontását, és már készen álltak a tervek egy szép tér kialakitására. A börtönnek használt erődöt azért tudta könnyen elfoglalni a csőcselék, mert maga a király tiltotta meg ott állomásozó csapatainak, hogy fegyvereiket használják. Ennek dacára a Bastille őrségének a parancsnokát a lázadók nyomban meggyilkolták, és ezt követően a levágott fejét körbehordozták Párizsban. A csőcselék ugyanigy tett az őrség többi tagjával is, miután azok letették a fegyvert. Egyedül a svájci katonák nem adták meg magukat, és ők harci alakulatot formálva távoztak. Párizs nyolcszázezer polgárából csak egyezer vett részt a Bastille ostromában. A lázadás vezetői megpróbálták igazolni az őrséggel szemben elkövetett kilengéseket azzal, hogy a lázadók az igazságért, a szabadságért és az egyenlőségért ontottak vért. De már ekkor minden jel arra utalt, hogy ez a vérontás a magasabb körökben dúló hatalmi harc következménye volt.
A forradalmat a háttérből irányitó hierarchia nem volt megelégedve a Bastille elfoglalásának eredményeivel. A lakosság kiábrándult az üres igéretekből és a semmivel nem igazolt kegyetlenkedésekből. Mirabeau és Moulin azonban mindent elkövetett, hogy igazolja ezeket a cselekményeket, és újabb akciókra ösztönözze a párizsiakat. A lázitók főleg a nemzetgyűléshez tartozó jogászok voltak. Hamarosan kiterjesztették tevékenységüket Franciaország többi részére is. Leveleket küldtek szét Franciaország-szerte azt állitva: brit és osztrák csapatok közelednek, hogy megtámadják a franciákat. A lakosság pánikba esett, fegyverkezni kezdett, és ez lassan anarchiához vezetett. Marseille-ből és Olaszországból felbérelt lázitók érkeztek Franciaország különböző tartományaiba, hogy rávegyék a lakosságot a lázadásra. Elsősorban a nemességet és a papságot támadták, de számos paraszt is az áldozatukká vált. Voltak olyan helyek, mint például Burgundia, ahol több község is összefogott, és szembeszállt a lázitókkal. Ezeknek a lázitóknak a zsebeiben olyan iratokat találtak, amelyek utasitást tartalmaztak a kastélyok és az apátságok felgyújtására, amiért azok részt vettek az élelmiszerhiány előidézésében. Ez a stratégia hatásosnak bizonyult, mert a lakosság tudott a király erőfeszitéseiről, amivel korlátozni akarta a privilegizált osztályoknak az előjogait. Tény, hogy a nemesség és a papság kizsákmányolta az alsóbb osztályokat, de ez a két osztály volt az egyedüli kapcsolat a királyi udvar és a lakosság között. Ennek a kapcsolatnak a felszámolása lehetővé tette az abszolút monarchiának a bevezetését, amely viszont az Orleáni Herceg elképzelése volt. Ez azt jelentette volna, hogy csak egy hatalom van, és a lakosság egésze védelem nélkül marad.
A köztársaságiak, a háttérben meghúzódó pénzügyi körök eszközei, le akarták rombolni a monarchiát, és egy új republikánus rendet akartak a helyébe. A nemzetgyűlésben augusztus 30-án már azoknak a fejét követelték, akik támogatták a királyhű frakción belül az alkotmány bevezetését. A király bejelentette, hogy valamennyi javaslatot megvétóz, ha reformjait a nemzetgyűlés nem hagyja jóvá. Az egyszerű franciák nem értették pontosan, mit jelent a vétó. A felbérelt agitátorok ezt is úgy magyarázták, hogy a király ellenük akar lépéseket tenni. A félremagyarázott és félreértett vétó szó, valamint a mesterségesen előidézett éhinség tette lehetővé a Versailles elleni menetet. Az egyedüli cél a királyi pár megölése volt, ez azonban akkor még nem sikerült. Amikor a király személyesen állt a lázadók elé, a többség megéljenezte. A király ezúttal is megtiltotta testőrségének, hogy használja fegyvereit. A francia uralkodó azonban nem vette észre, hogy az a tömeg, amelyikkel szembenéz, zömében lefizetett csőcselékből áll
