Logo Pic
Szilárd Zsigmond 2025. március 15.

Valódi helyett az igazat

sm1_5259.jpg

Azt hiszem nyugodtan kijelenthetjük, hogy a MÁV Szimfonikusok Beethoven-projektje az idei év kimagaslóan legjobb sorozata. És itt nem pusztán arról van szó, hogy szervezettsége, emberközelsége és programja a többi koncertsorozathoz képest kitűnő. Inkább arról, hogy alapvetően változtatták meg a hallgatóság hozzáállását a koncertélethez. Ezt pedig nem mással érték el, mint Beethoven zenéjének értő, szinte vakítóan láttató interpretálásával. Beethoven zenéjét, Beethovent magát az eddig megtartott négy koncerten kortársunkká, legközelibb barátunkká változtatták.

A MÁV Szimfonikus Zenekarnak szinte beláthatatlanul sok koncertje van. Március tizennegyedikén játszották el Beethoven hatodik és hetedik szimfóniáját, ami az említett sorozat utolsó előtti hangversenye volt. És ez előtt a koncert előtt pontosan egy héttel a híresen kényes és zenekari állásaiban híresen nehéz Ravel Lúdanyó meséit, G-dúr zongoraversenyét és a Ravel hangeszerelte Muszorgszkij Egy kiállítás képeit játszották. Ahogy az eddigi Beethoven-koncertek, úgy a Ravel-Muszorgszkij est is bármelyik zenekarnak dicsőségére vált volna. Nemcsak tehervállalása, hanem művészi szuggesztiója is elképesztő ennek a zenekarnak, ami mára a budapesti koncertélet egyik legmeghatározóbb együttesévé nőtte ki magát. De térjünk vissza Beethovenre.

A zenekar bátorsága példa nélküli. Nem csak a szinte unásig ismert, játszott és kismilliószor felvett Beethoven-szimfóniák egy újabb előadására vállalkoztak. Még azzal az egyre erősödő elvárással is nyíltan szembe mertek nézni, ami a korhű előadásokat, korhű hangszereket számonkéri és historikus-bigottságában a ,,korhűtlen” koncerteket élből megveti.

A legfurcsább talán mégis az, hogy a MÁV Szimfonikusok és Takács-Nagy Gábor éppen azt az utat járták be, amiért ma a historikus zene is virágkorát éli. Ez pedig a szabadság. Ahogy egyre kötetlenebb lehet egy korabeli előadás - historikusságára hivatkozva -, úgy tudott teljesen szabaddá válni az erősen terhelt beethoveni interpretációtörténettől Takács-Nagy Gábor és a MÁV Szimfonikusok.

Hogy mire is gondolok? Erre a legegyszerűbb példa az énekesi historizmus. Nyilvánvalóan az emberi hang az egyetlen olyan hangalapanyag, ami az európai zenekultúrában nem változott. Az énekesi technikák persze sokat-sokat alakultak és változtak az évszázadok során. Az igazán nagy előadókat hallgatva mégis arra jutunk, hogy nem a technika, hanem a kifejezés intenzitásának helyes megválasztása, a zenei gesztusok megfelelő kiemelése tesz minden zenét ,,kortárssá”, élővé. Minden zenemű így nyeri el lényegének értelmét: így mutatnak túl önmagukon.

Takács-Nagy Gábor olyan muzsikus, akit csak a legnagyobbak között lehet emlegetni. Valami olyat tud a zenéről, Beethovenről, a beethoveni zenéről, amit felmutatva szinte lehetetlen nem érteni az általa mindig csak ,,nagy ember”-nek emlegetett komponista zenéjét, vagy talán magát a nagy embert. A legmagasabb szintű zeneértés és alázat az, ami életre keltette a kezei alatt Beethoven eddig eljátszott nyolc szimfóniáját.

Egyik legkiválóbb tanárom egy zenetörténet-órán azt mondta nekünk: ,,Ezek az órák arról szólnak, hogy megtanuljuk ne a zene ruháját hallgatni.” És Takács-Nagy koncertjén azt hiszem mindenki megértett ebből valamit. Például annál, hogy valami egyszerre szólaljon meg, sokkal fontosabb volt, hogy miért szólaljon meg együtt. És ez a miért még akkor is hallatszott, amikor a célt nem sikerült tökéletesen megvalósítani. Nem a hangokat játszották el, hanem a hangokat összekötő beethoveni érzelem- és értelemhálót tették érzékelhetővé. Nem a kottát szólaltatták meg, hanem üzenetét, jelentését.

Mind a hatodik, mind a hetedik szimfóniában volt kisebb zenekari baki. Mégis olyan szuggesztióval hatott mindkét mű, hogy az a furtwängleri lemezfelvételek mellé emelte az előadást.

Nem voltak zavaróak, sőt inkább arra a végtelenül emberi Beethoven-hangra rímeltek a bizonytalanságok, amiket ma inkvizíciószerűen üldöznek a koncertermekben. Pedig - mint az ezen a hangversenyen is kiderült - nem a technikai tökéletlenségek, hanem a perfekcionista légkör merevíti meg a komolyzenei életet. A hibátlan, de üzenet nélküli előadások sokasága miatt távolodnak el a legtöbben attól a zenétől, ami még kétszázötven évvel később is élő és aktuális lehet. Ennek a perfekcióközpontúságnak a hátszelét minden bizonnyal az a fajta kritikai írás is biztosítja, mely magát vélt objektivitásba szorítja, és az élmények kizárásával csak tényszerűségre törekszik.

Takács-Nagy Gábor és a MÁV Szimfonikus Zenekar (és interpretációjukban Beethoven), fel tudták nyitni a közönség szemét: nem az a fontos, hogy minden hang tökéletes legyen, hanem hogy felfedezzük a hangokat összekötő és mélyen emberi erőt, ami miatt Beethoven sosem válik archaikussá, és ami miatt ma talán aktuálisabb, mint valaha.

 

Vissza a címlapra
Kadencia
A zenei élet: koncertkritikák, koncertajánlók, zenei ismeretterjesztők, interjúk és évfordulók fóruma.
Legjobban pörgő posztok
Napi érdekes - 561
JTom • 8 nap
A Fiorentina elleni mérkőzés
Apuleius • 1 nap
Az Atalanta elleni mérkőzés
Apuleius • 8 nap
Mancini vagy Pioli követheti Mottát?
venember83 • 3 nap
Médiavisszhang a történelmi vereség után
venember83 • 7 nap
Cikkek a címlapról
„…a piros szín az erő, a fehér szín a hűség, a zöld szín a remény jelképe.”
Izsó Miklós címerdomborműve az MTA épületén. In: Róna József: Egy magyar művész élete, Budapest, Szerző, 1929 – Magyar Elektronikus Könyvtár. A kép forrása: Digitális Képarchívum „Magyarország címere hegyes talpú, hasított pajzs. Első mezeje vörössel és ezüsttel hétszer vágott. Második, vörös…
Hinni vagy nem hinni?
Hinni vagy nem hinni? Néhány napja láttam munka közben egy puzzle-t, ami megállított, elbűvölt néhány pillanatra. Ha valamikor úgy találkozom vele viszont, hogy megvehetem, megteszem. Mert annyira szemléletes, mély, és magamra vonatkoztatva őszinte-leíró volt. Egy lány, bolygó lufikat tartott a…
>