Étterem kóstoló • 6 nap
Nem volt szörnyű, kiborító, fölháborító, de azért az alapigazság sem cáfolódott meg: énekelni könnyebb hanggal, mint anélkül. De nélküle sem lehetetlen. Két sztárénekes, nem is öreg, de a múltból élnek, múltbéli sztárok: Diana Damrau és Jonas Kaufmann. Tele nézőtér, igényes est, dalok, Richard Strauss és Gustav Mahler, és pont fordítva csinálják, mint ahogy elképzeltem. Pont fordítva csinálják, mint ahogy a műsorban ígérték, előbb Strauss, aztán Mahler, de nem baj. Viszont arra készültem, hogy majd A fiú csodakürtje ciklus részleteit egymás mellett állva adják elő, egymásnak adva a labdát, erre mit lépsz, és erre te hogy reagálsz, és lesznek köztük ketten is énekelhető dalok. Ehhez képest a dalciklusból alig hangzott el valamennyi, Kaufmann a Rückert-versekre írott dalokból énekelt, és ez a rész ment úgy, hogy előbb az egyik, aztán az ki, és jött a másik.
Richard Straussnak úgy indultak neki, hogy egymás mellett álltak a zongora előtt, előbb Kaufmann az Ajánlással, és nem is csúnyán.
Csak hol a hangja? Furcsán is énekel, inkább torokból, a felső regiszter ettől elég szoros lesz, ő meg szokása szerint ideges, vagy legalábbis feszült, és tényleg nem gúnyból és nem kajánságból mondom: minden oka megvan rá. Ehhez képest Diana Damrau nem tűnik idegesnek, egy kicsit, rossz szokása szerint, mindent túljátszik, túlgesztikulál, túllazul, de láthatóan nincs rossz hatással a partnerére. Nem lesz tőle Kaufmann pódiumhuszár, amikor énekel, eléggé kifejezéstelenül áll, de ha Damrau énekel, egy-egy gesztusa, arckifejezése valamit hozzáad az élményhez.
És valamit hozzá is kell adni, azt nem lehet mondani, hogy minden benne van az előadásban. Pedig anyanyelven énekelnek, szép szövegmondással (főleg Damrau), felirat is van a Müpában, csak az orgona alatt ülők nem látják.
Igaz, ők az arcokat sem látják – nincs szerencséjük.
De kinek van szerencséje? Nem is tudom, a második részre ez az „amit nem énekelünk el, azt eljátsszuk” interpretáció kimerül, Damrau hangja egyre kisebbnek tűnik, Kaufmanné egyre csúnyábbnak. A második ráadás is Strauss, de Johann, a Bécsi vér, azt kifejezetten ügyesen eltársalogják, nem is nehéz az énekelnivaló, valahogy azt sejtem, ez lesz a következő közös koncertjük. Ilyenkor el vagyok szánva, hogy na, arra már nem megyek el, de hogyne mennék.
