Múltőrző szólások

Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: IMP Magazin 2011. július.

Ebben a számomra igen kedves rovatban [Nyelvünk tája] valamilyen szempontból közelítve többször is szóltam már szólás- és közmondáskincsünkről. Nemrég pl. „Szólások pálfordulása” címmel két olyan szólással foglalkoztam, amely – igazodva a mához, napjaink gondjaihoz – mind alakjában, mind jelentésében gyökeresen megváltozott; már más szemlélet érvényesül benne, mint keletkezésekor. Egyik példám a kettő közül a Jó bornak nem kell cégér közmondás volt, amely ma egyre inkább ilyen alakban fordul elő: Jó bornak is kell cégér, a másik pedig ez: Nincs az a pénz! Bizonyára tudják olvasóim, hogy ennek ma már mindinkább ez a változata terjed – gondolom, nem kell magyaráznom, miért –: Van az a pénz! Nem is tiltakoztam ellene, hiszen ez a változás, ez a két pálfordulás szinte törvényszerű. Tudomásul kell vennünk, hogy ebben a globalizált világban a pénz az úr. Nemcsak mindennapi beszédünk tükrözi napnál is világosabban ezt a tényt, hanem, íme, még néhány hagyományos, régi frazémánk is ehhez alkalmazkodik.

Most azonban olyan szólásokról, közmondásokról szólok, amelyek fő jellemzője nem a jelenhez való igazodás, hanem – éppen ellenkezőleg – a múlt tényeinek, szokásainak stb. tudatosítása a mai beszélőkben. Szólás- és közmondáskincsünknek ugyanis egyaránt rendkívül nagy érdeme, hogy mindkettő valóságos emléktára népünk múltjának, történelmének, korábbi életének. Igaz, amikor szemügyre vesszük őket, résen kell lennünk, mert nagyon sok vándor szólás is él nálunk, s ha erre nem figyelünk, rajta veszthetünk. Akkor azt hihetjük – s azt a tévhitet terjeszthetjük –, hogy pl. a kosarat ad (mármint a leány a kérőjének) vagy a kosarat kap (a felsült kérő) szólás valami régi magyar népszokást tükröz, holott dehogy is! Ennek szálai külföldre vezetnek, s a magyarság múltbeli életéhez semmi köze. Ha azonban kellőképpen fel vagyunk vértezve, akkor százával akadunk olyan szólásokra, állandósult kifejezésekre, amelyek csakugyan rólunk, pontosabban eleinkről, múltunkról szólnak. Íme, csupán néhány példa, szemléltetésül, igazolásul:

Több is veszett Mohácsnál! Régebben így hangzott: több elveszett Buda alatt, de mivel az 1526-i nagy nemzeti pusztulást a 19. század első felében több nagy hatású írónk is felidézte (Kisfaludy Károly, Vörösmarty, Czuczor Gergely, Eötvös József stb.), Mohács emléke került bele jobban a köztudatba, s foglalta el Buda helyét.

Lóvá tesz. Ez a szólásunk az egykori boszorkányhit emléke nyelvünkben. Akkor ugyanis még úgy képzelték eleink, hogy ezek az ördöngös lények nemcsak a seprűt vagy a tűzpiszkálót tudják meglovagolni, hanem arra is képesek, hogy áldozatukat lóvá változtassák, s rajta repüljenek orgiáik színhelyére.

Ugyancsak a boszorkányhit emléke nyelvünkben a Hátrakötöm a sarkad! szólás. Benne a köt nem konkrét kötözést jelent., hanem a boszorkányoknak oldó és kötő, azaz rontásból gyógyító és rontást előidéző képességére vonatkozik. A néphit szerint a boszorkányok kötésének, azaz varázsló erejének következménye az, ha valakinek hátrazsugorodott a lába.

Mintha hájjal kenegetnék. Régi népi gyógymód volt a hájjal, zsírral való kenegetés, bedörzsölés, masszírozás. Még Mikszáth remekművében, a Beszélő köntösben is ezt olvashatjuk: „A kenőasszony zsírral kenegeti ki a csömört az emberekből.” Mondanom sem kell, ez a csömör nem unottságból eredő világfájdalom, hanem – mint a Czuczor–Fogarasi-féle nagyszótár írja 1862-ben: „Magyar betegség, mely zsíros, kövér ételekből ered, s a váll-lapockák között támadó csomókban jelentkezik. Kenés, rázás, dörzsölés, gyúrás által szokták orvosolni, eloszlatni.”

Rossz fát tesz a tűzre. Ma főleg kisgyerekre mondjuk, ha valami apró csínyt követett el, és eszünkbe sem jut arra gondolni, hogy esetleg a szólást alkotó szavakból adódó konkrét jelentésnek is volt valamikor szerepe. Pedig volt. Gondoljunk csak a régi parasztházak egykori fűtésére! Azokban a házakban nem volt sem kürtő, sem kéményakna. Sokáig általános volt a nyílt tűzhelynek, ill. az olyan kemencének a használata, amelynek nem volt semmilyen füstelvezető alkalmatossága. A viszonylag újabb takaréktűzhely általános elterjedése előtt, még bizonyos kemencetípusok használata esetében is a füst csak az ajtón, ablakon, vagy ha nem volt padlás, a tetőnyílásokon vagy lyukakon távozott a házból. Ilyen tüzelés mellett rendkívül fontos volt, hogy jól égő fát használjanak. Ha nyers volt a tüzelő, nemcsak elviselhetetlen füsttel töltötte meg a házat, hanem főzni vagy melegedni sem lehetett mellette, mert hiszen kályha híján csak a láng melegét tudták kihasználni.

Kirántják vagy kihúzzák alóla a gyékényt. Ez a szólás a régi temetési szokásokra épül, nevezetesen arra, hogy régen szokás volt a halottat, sőt már a haldoklót gyékényre fektetni, mert egykori hiedelem szerint így rövidebb lesz a haláltusája, s ezt a gyékényt akkor húzták ki alóla, amikor koporsóba fektették.

A maga malmára hajtja a vizet szólásunk az egykori hatalmaskodókról fest hű képet, azokról, akik nemegyszer a szó szoros értelmében így cselekedtek, vagyis valamely pataknak új medret ásattak, s így a víz, amely korábban más tulajdonosok malmát hajtotta, attól kezdve nekik szolgált ingyen vízierővel. (Erre bőven vannak konkrét adataink is. Egy, a malmok történetével foglalkozó szakkönyvben pl. ezt olvashatjuk: „Ilyesmi gyakran megesett. Nem is csoda, hiszen egyik malomgát a másikat érte, s mindenki azon volt, hogy a vizet a maga részére fogja fel”. (O. Nagy Gábor: Mi fán terem? Gondolat, Budapest, 1979. 344.)

Még tovább is hosszasan sorolhatnám pusztán szólás- és közmondáskincsünknek azokat a példáit, amelyek – Arany Toldijának Előhangjából idézve a ma már patinás kifejezést – „majd kilenc-tíz ember-öltő régiségben” születtek, s a magyarság évszázadokkal ezelőtti életéről vallanak a kései utódoknak. Egykori szólások felidézésével szemléltethetném, milyen étkezési szokásai voltak eleinknek, hogyan működött a hajdani vámrendszer, hogyan oldották meg a különféle családi viszályokat, milyen képzelt vagy valódi, de bizonyos szempontból mégis különleges helyneveket, sőt személyneveket őriztek meg számunkra patinás szólásaink, de – egy szintén régi szóláshasonlattal élve – megjártam, mint német a borjúval (jelentése: ’egészen mást kaptam eredményül, mint amit vártam’), azaz szólás- és közmondáskincsünk múltidéző szerepéről e cikkben jóval kevesebbet mondhattam el, mint amennyit szerettem volna. Jóvátételként annyit megígérhetek, hogy e megkezdett, de a befejezéstől még igen távol maradó témát a közeli jövőben egyszer még majd folytatom, mondjuk, Boncidától a Vidáné csirkéjéig!

Grétsy László