A varjúk intézményével még Rozi mini korában kezdtem ismerkedni. Nagyon nehezen találtunk helyet, ahol vasárnap tudtunk volna ebédelni, úgy, hogy a gyerek sem szántja fel az éttermet. Így kezdtünk járni a Paulay Varjúba, mert hétvégén mindig volt animátor és a lányom party arc jellege is kipipálásra került, mi pedig jókat ettünk. 

Idővel a gyerek kinőtt a foglalkoztatni kell jellegből, nekünk is változtak a hétvégéink, a Vakvarjúnak pedig egyre több egysége lett. A tizenharmadik kerületi különösen a szívemhez nőtt, aztán nemrég hallottam hogy a várban is van már  "madaruk". Mivel beköszöntött a január, amiben általában kevés az izgalom, viszont az embernek bővebben marad ideje a barátaira, gondoltuk, akkor most itt az ideje meglátogatni ezt a turisták által biztosan kedvelt helyet, mert úgyis nyáron vannak tele a Budai Várba látogatókkal. Na, ezen tézisem azon pillanatban bukott meg, midőn fellifteztünk a várba és beléptünk az ajtón. Erős kezdésként egy teli vendégtérrel és Rozi iskolai zongorás tanárával találkoztunk, aki épp nagyon szép és lágy dallamokat játszott.

Kedd esete lévén gondoltuk, majd itt ellötyögnek az alkalmazottak, de kérem teljes őszinteséggel azt kell mondanom: a VakvarjúVárban #fullhouse volt. 

Töredelmes vallomásként elmondom: azért a csapatunk nem egyszerű. Van benne két nem olyan egyszerű gyermek, akik válogatósak, viszont nagyon szeretnek enni. Ebből az egyik az enyém, a másik pedig Zsófi, Márti lánya. És akkor jövünk mi ketten. A gluténmentesség a másik nehézségi fok, én pedig extrábban tolom hisz még a tejmentességgemmel is megőrjítek mindenkit. De nem a varjú dolgozóit. Merthogy egy darab rosszalló pillantást sem kaptam, amikor az ételek összetételét kérdezgettem, ráadásul kezdésként az útközben való szétfagyás okán egy Negronival indítottunk. És jó volt. Nagyon is. Át is tértünk az előétel kiválasztására. Jelentem, én a csülök szónál megakadtam, merthogy lencsés csülköt fogyasztottam, ami az étlapon sokkal szebb néven szerepelt persze és irtó jó volt. A kacsamájra is ránéztem a túloldalon, gyönyörű volt és még gm kenyeret is hoztak hozzá Mártinak, viszont gyermekeink a rákban hittek kezdésként. Szóval a serpenyős tigrisrák jött, látott és győzött, amibe azért a parmezán is belejátszott mit kötelező elem. 

Ezután szemernyi kétségünk sem volt afelől, hogy a csajok a további fogásokat is a "combos" irányba tolják el. A választás egy szalonnás kelbimbós, zöldbors-sabayonos hátszínszték irányába ment el egyiküknél, míg másikuk egy tányérnyi rántott szelettel folytatta a januári estét, némi tejfölös ubi kíséretében.  

De azért legyünk őszinték, a felnőttebb szakasz sem a saláta vonalban ment tovább, merthogy egyikőnk az igen szép cigánypecsenyére adta le a voksát és helyes volt az x, merthogy ölég termetes sertés került a tányérra, krumpligratinnal és némi ajvárral. Másikunk pedig percekig lamentálva a máj-steak döntéskényszer alatt egy olyan főfogást kért, ami egy medium rare húst tartalmazott, egyenesen a Dembrovszky-tanyáról és grillezett kacsamáj volt mellé, mindenféle érdekességgel, édesburgi habbal és még lilarépa-pürével is. Amennyiben kérdeznétek, nem nem maradt senki éhes, sőt. Semmi nem volt túlgondolva, minden a helyén volt és emberesek voltak az adagok is. Mi már nem tudtunk desszertet enni, ám a lányok igen.

A 10 évnyi korkülönbség köztük mit sem számított, merthogy komoly gasztronómiai egységgé kovácsolta őket (na jó, a k-pop iránti rajongás is közrejátszott ebben) és tudni lehetett: a pisztácia-málna az bizony nyerő lesz. És lett is. Ezek a mai lányok már nem a somlóira mennek, hanem bizony ők a #dubaicsoki irányt választják. Morzsa sem maradt a desszertből, mi pedig nyugtáztuk, hogy ezt a varjú egységet bárkinek ajánlhatnánk, mert igen széles választékú az étlap, mindenki is talál magának az ínyére valót, akár magyaros, akár nemzetközi vizekre evezne, vagyis repülne az asztaltársaságával. Erre a választékra tuti rárepülünk majd még!