Tényleg van olyan, hogy két lelket egymásnak teremtettek? Hogy fizikai fájdalmat érzel, amikor a másik távol van, hogy a legapróbb, még a legjelentéktelenebb dolgot is, ami veled történik, azonnal el kell mondanod neki, mert különben hiányérzeted van, hogy félembernek érzed magad nélküle? Ez lenne az igazi szerelem? Vagy az egész csak a filmek meg a regények ámítása, ami az örök várakozás poklába taszít bennünket, ahol csak gyötrődünk, hibásnak és selejtesnek gondolván magunkat, minek következtében vagyonokat költünk szakkönyvekre, oktatófilmekre meg pszichiáterekre, hogy a végén mégis tovább reménykedjünk a nagy szerelem eljövetelében?

Federica Bosco